Elhangzott paul mutant army of me című kiállításának megnyitóján a telepen

Milyen szép kis tüdőnk tud nekünk lenni, szép és pink és élettel teli, fodros-bodros, majd kicsattan. Aki gyakran boncol nemdohányzót, tudja, miről beszélek. És most akkor képzeljük el ezt az in floribus, friss, romlatlan tüdőt mondjuk a darabonként 8 mg kátrányt, 0,7 mg nikotint és 9 mg szénmonoxidot tartalmazó cigaretták gyűjtődobozán.

Amikor azon gondolkodtam, mit akarok mondani ma este, Paul Mutant Army of Me című kiállításának megnyitóján, sorra elvetettem a kínálkozó lehetőségeket. Feleslegesnek gondoltam az olyan önéletrajzi vinnyogásokat, mint például hogy Mutáns Palit még kölyökkutya korából ismerem, amikor kölyökfirkászként kölyökblackbookját mutatta az egyébként rá jellemző szerénységgel az úgyszintén kölyökkutya-havernak, aki vagyok, voltam. Meg hogy már azokból a betűkből is sejteni lehetett egyet s mást Pál (mert Gyurit ma este konzekvensen Pálnak nevezzük), szóval a Pali képességei felől, és hogy micsoda öröm, hogy sejtéseink végül beigazolódni látszanak. És attól is meg szerettem volna kímélni a jelenlévőket, hogy rámutassak, miként harap enfarkába a kelgyó, hogy ugyanis Pál első önálló kiállítása voltaképpen István Zoltán első önálló kiállítás megnyitója is egyben, és így lesz egy vízparti ismeretségből úgymond munkakapcsolat. Ez a szöveg tehát így, hogy ezeket mégis elmondtam: kudarc.

Hanem az jutott eszembe, mennyire más lenne minden, ami körülöttünk van, történik, mennyire más lenne az összes levés, vanás, ha annak idején, a derék antikvitásban az okos görögök, akik az ugyancsak okos görögök dialógusait lejegyezték, diktafonnal dolgoztak volna, nem pedig emlékezetből. Színről színre látnánk mindent, semmi hab, semmi utólagosság, benne volna az összes ógörög kurvaanyázás is, a lecsupaszított esendőség: csak szavak, élőbeszédszerűen. És ránk volna bízva a szerkesztés. Nem mintha baj volna, hogy a lejegyző nem diktafonnal dolgozott, a korabeli sajtó-, illetve médiatörvény e tekintetben viszonylag megengedőnek bizonyult, nyilván – csak hogy mennyire más volna minden, de tényleg.

Mennyire más volna minden, ha mondjuk Paul Mutant hadseregének tagjai, a vonaltábornok, az erősen Benkő Zoltán Güzüre hajazó punkmadár, netán az imádkozó véglény vezették volna a Camp David-beli tárgyalásokat. Ma pusziban lenne izraeli a palesztinnal(nel). Vagy mondjuk, ha a fekete keretben, sárga alapon látható fekete kackiás Poirot-bajusz kezében volna az atomkulcs – tekintsünk most el attól, hogy egy bajusznak milyen körülmények között lehet keze egyáltalán. Akkor tehát Kim Dzsong Il csak egy szerencsétlen hülye volna a soros Megasztár-castingról. Vagy ha a Lehman Brothers ügyvezetői még időben átadják a kormányrudat a rezignált állapotban kiváró, konkrétan tényleg nyakigláb Pedrónak. Vagy ha Etelközből a farostfejű és szemtelen Pueblerók özönölnek befelé, a magyarokat képviselvén, és mindjárt tovább is özönölnek, mert nincs szemük a szépre nekik. Meg lennénk lőve erősen.

Vagy nem.

De hát, mint tudjuk, nem így volt, mint tudjuk, nem így van. A bonyolultnak tűnő, amúgy simán követhető vonalak, Irot-matricák, a bajszok, a kopogó fejű pueblerók, a punkmadár nem a titkos, világot irányító összeesküvés résztvevői, legalábbis jövő hétig, hanem itt állomásoznak „átmenetileg” a Telepen. Nem oldanak meg helyettünk semmit, egyszerűen csak jók, nagyon jók és rokonszenvesek, nagyon rokonszenvesek, miként maga Paul Mutant is. Aki, ha zenész volna, John Cage volna, hangos csend a parkban. Ha író, akkor meg a Mándy Iván: pontos, rövid, egyszerű mondatok. Ha meg szabadságharcos, akkor ő vezetné a legegyszerűbb vonalakat csendben és kitartóan, ő volna Dózsa György tehát. Az Army Of Me nem old meg semmit, csak mond ezt-azt. Élőbeszédszerűen. A szerkesztés meg ránk van bízva. Ránk, in floribus, friss, romlatlan tüdőkre a cigarettásdobozokon. A bambikra az éles lőszereken. A kiállítást megnyitom.

Kapcsolódó linkek:

Képek a megnyitóról

Paul Mutant oldala

Paul Mutant a Facebookon

A TELEP oldala

Egy féléves vakáció! Azta. Egy féléves vakáció alatt megfordulhat a világ, bár ahhoz nem is okvetlenül kell fél év. Egy féléves vakáció alatt az ember többé-kevésbé letisztázhatja elkészült nagyregényét, már ha van neki. (Nincs neki.) Egy féléves vakáció épp elég ahhoz, hogy valaki újragondolja, mit akar (ha egyáltalán) a blogolástól, hogy ugyanis van-e értelme. Noha nem vagyok százszázalékig biztos az előbbi félkérdésre adott “igen” válaszban, szerencsére a “nem” se nagyon tudna meggyőzni, úgyhogy jó időre megen kinyit a vurstli, aztán majd meglátjuk. Néhányan megkérdezték, miért maradt abba – a szokásos dolgokon kívül (idő, energia, miegyéb, illetve a miegyébek hiánya, főleg) nem igazán tudtam megokolni, na nem mintha ezek az okok elhanyagolhatók volnának, csakhát. Na nem, mintha olvasók százezrei bombáztak volna “de hát miért?”, illetve “de hát miért nem?” típusú levelekkel, csakhát. Na nem mintha meg kéne okolnom bármit is.

Csakhát.

Szóval, Céllövölde: újratöltve.

DAY VS MIL: FEKETÉN-FEHÉREN

SHOT & CUT: E357

KEREKASZTAL – AIU&FL&EMSHOW

A ROYAL DAMAGE BEFEJEZŐ KÉPSORAI

Ponza, Azur, Bankos, Zenk, Nos Chez, Faktor, Zsola, BalekMC, OrizaTriz, Norba. Hidden track a Minden Lében Két Kanál c. B-N lemezen. Beat: Mr. Pastell.

Még egyszer Cseh Tamásról. Ma lenne 67 éves.

A többiek újra elmerültek valami beszélgetésben, amit néhány másodperc után jótékony homályba lökött a fejében dolgozó vörösbor, homályos, egyre halkabb zizegésbe. Úgy hallgatta a lemezjátszót. És azt mondja Friedman, nem sokkal később, mikor újabb utánpótlásért indultak a kisközértbe, a kopott lépcsőházban, a csigaszerű lépcsőn lefelé, a korlátnak támaszkodva arra gondolt, vagyis inkább biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb neki meg kell csókolni a Beát okvetlenül.

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, kérdezi úgy ötpercnyi csend után Friedman. Öt perce indultunk a Moszkváról, a Csaba utca sarkán, odafenn találkoztunk. A Vérmezőig nem szól semmit, és akkor is csak egy ilyet. Tudtam, hogy nem kell válaszolnom. – Kicsit szerelmes voltam Beába – szólal meg a Léber könyvelőiroda előtt. – Ez volt a neve, Bea. Kifejezetten zokon vette, ha felületes ismerősök, a komolykodás látszatát keltendő, Beatrixnak szólították, túl kimódoltnak találta. Soha nem néztem meg a személyijét, elhittem első szóra, hogy valóban így hívják, az egyszerű, hárombetűs változat a mérvadó, az ékezetes betűk nélküli ábécé első öt betűjén belül mozgó. Bea – így Friedman. Megáll, rágyújt, elindul megint. Kétháznyit megyünk csendben, villamos se jön, autók se, mentők se, szottyog a papucs, minden lépésnél szottyogás és szürcsölés.

Konyha, lány

Egész éjjel esett – mondja Friedman, mintha ez megmagyarázná a szottyogást, de még ha megmagyarázná is: nem igaz, hogy egész éjjel esett. Csak az történt, hogy a lefekvés előtti utolsó kávé kavargatása közben kopogni kezdett az eső az erkélyen üldögélő könnyűvázas ikeás szék műanyag ülőlapján, egyre szaporábban, és még akkor is így volt ez, mikor Friedman visszatért a fogmosásból, annyira kopogott már, hogy úgy tűnt, mintha komplett hadsereg dörömbölne egyidejűleg a könnyűszerkezetes ikeás várkapun. Aztán befelé fordult, megtámaszkodott a hűvösfehér falban, és viszonylag gyorsan elaludt, az eső meg elállt. Mielőtt viszont felébredt volna a zsibbadásra, az eső kicsit megint rákezdte, és megvárta, míg legalább kinéz az ablakon, kikukkant az erkélyre, és elégedetten konstatálja, hogy esik, esik, de azért ez, ez a panoráma, ez na.

Csak azután állt el. Mire viszont összeszedte magát, és elindult végre, egyetlen tócsa maradt a Márvány utcai ház előtti járdán, a többi mind felszáradt. Kicsi mélyedés, kockakősüppedés, benne a víz, még csak nem is direkt lépett bele, azt mondja Friedman. De belelépett, az tény. Soha nem jár amúgy papucsban, az is tény. De most.

Már elhagyjuk a Maros utcát bőven, mikor folytatja, hogy ez a Bea, ez a Kriszta húga volt, aki egykori kolléganő és barát, nagyon vonzó, egész az Istenhegyi-Böszörményi sarkáig magyarázza Friedman ezt a vonzóságot. Kriszta az antikváriumban volt a kolléganője még, és a legvéletlenszerűbben kiválasztott pillanatokban tudott hatalmas szemeket mereszteni, mintha meg lenne épp rémülve, egy egyszerű visszakérdéshez is tudott efféle köretet adni, ami néha imádni valóan komikus és izzasztóan ironikus volt egyszerre, Friedman maga sem tudta mindig eldönteni, melyik a megfelelő értelmezés, és akkor zavarba jött, legalábbis az elején. Aztán nagyon is megszokta és imádta. Az akkor harminc körüli lány ma Antwerpenben él, ahol egyebek mellett elvégezte a királyi művészakadémiát, és szobrászként működik, van két gyönyörű fia egy belga filozopter-fordítótól, és még ma is ugyanúgy, ugyanolyan hatalmas szemeket meresztve kérdez vissza, aminek ma sem tud ellenállni Friedman, nem tudna, helyesebben.

A húga, Bea akkor 27 éves volt, vele először talán egy Maros utcai bulin találkozott az akkor 21 körüli Friedman, az alkalom lényegtelen. Ő volt a legfiatalabb a társaságban, Friedman mármint, és keveseket ismert, viszont sok bort ivott a konyhában, és úgy gondolta, az itteniektől nyilván sok mindent tanulhat, úgyhogy vegyült. A régész-egyiptológussal például a hamisításról értekezett kicsit spiccesen, meg mintha szóba került volna Nemes Nagy Ágnes lírája, de az nem biztos. A lényeg, hogy az idő jó részét az amúgy tüchtig kis öröklakás konyhájában töltötte, és vörösbort ivott Beával. Lementek a kisközértbe utánpótlásért, aztán ugyanaz, ugyanott, közben a szobában unalmas zenék mentek jórészt, úgyhogy jobban esett Karinthy Gáborról és Marsall Lászlóról beszélni odakinn, vagyis hallgatni inkább, mert Friedman azt sem tudta szinte, kik ezek, Bea viszont verseket írt cetlikre, ő nagyon is tudta. És akkor egyszer csak, a Maros utcai kislakásban megszólalt valaki, valami, hogy “ez egy levél, a borítékja kékes, a bélyeget forintért vettem”, és Friedman volt annyira ittas már, hogy hirtelen leverje a hamutálat az asztalról, olyan kis fém alátétféle, egyszerű hamutál volt, amilyen most a Márvány utcai párkányon pihen, és amiben jól eláztak a csikkek reggelre, ebből is azt feltételezte Friedman, hogy egész éjjel eshetett, csurig volt fekete lével. Ez mi, kiabálta be a szobába, fel is állt, el is indult, ez mi, mikor belépett a szobába, ez ki, minden szem rá szegeződött, azt tükrözték, hogyhogy mi, hogyhogy ki? És akkor Friedman lerogyott a legközelebbi fotelbe, hallgatni kezdte a zenét, a többiek meg újra elmerültek valami beszélgetésben, amit néhány másodperc után jótékony homályba lökött a fejében dolgozó vörösbor, homályos, egyre halkabb zizegésbe. Úgy hallgatta a lemezjátszót. És azt mondja Friedman, nem sokkal később, mikor újabb utánpótlásért indultak a kisközértbe, a kopott lépcsőházban, a csigaszerű lépcsőn lefelé, a korlátnak támaszkodva arra gondolt, vagyis inkább biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb neki meg kell csókolni a Beát okvetlenül.

Mit írunk a helyére

Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk, énekli, kérdezi Friedman, hozzá kontráz a szottyogás, szemében könnycseppek, és hiába néz a Turul felé, az árnyékban a padon üldögélő nyugdíjas felé, az egész életkép felé, ami a Böszörményi-Istenhegyi sarkon elé tárul, nyilvánvaló, hogy nem a komplikált sorsú szoborkompozícióra gondol, továbbmegy a madár vagy sem. A szobor törvényen kívüli, és vannak körülötte balhék, ha viszont leválasztjuk a nyilvánvalóan hibbantak ostobaságait, a helyiek szeretik, fontos nekik. Mit lehet ilyenkor csinálni? Valószínűleg semmit sem. És mit kellene egyáltalán?

A páros oldalon árnyék, ott megyünk.

Komoly társasházak sorakoznak, az oszlopokon hirdetések, otthon készült imidzs- és cetli-letépős reklámok egyaránt, kéménybélelés és -tisztítás, mellette: 36 négyzetméteres, fiatalosan felújított, duplaklímás garzon tulajdonostól eladó, jobbra lent: angoloktatás alap-, közép- és felsőfokon. A nagy hirdetőoszlopokon úgymond a kultúra az egyeduralkodó, kizárólag koncerteket reklámoznak, többnyire objektíve randa plakátottal. S noha a Böszörményi nyilvánvalóan nem tartozik az utcaképet tekintve leginkább katasztrófasújtott utcák közé, azért itt is akad jó néhány olyan cégtábla, amilyent normális városban, na pláne normális világvárosban egyetlen normális felelős ember sem tűrne meg. Friedmanból ez előhozza a forradalmárt, és újra felvázolja a városképvédelmi terrorkommandó cégtábla-semlegesítési divíziójának sokszor hallott, de mindig egyre nagyobb szabásúnak tűnő ötletét, amely szervezetben kitüntetett szerepet szán nekem is, és mindazoknak, akiknek eddig tetszett az ötlet, mínusz egy fő, aki nemrég óta saját elhatározásból kifolyólag nem kötődik már annyira Friedmanhoz; már csak a beköszöntő kommünikét kéne megírni, ez rám vár.

– Heti értekezleteken megtárgyalnánk az elmúlt napokban látottakat, mindenkitől téma- és célpontjavaslatokat fogadnánk, és kitalálnánk, azon a héten melyik otrombaság esik áldozatul az áldozatos városvédelemnek: melyik gusztustalan színű, formájú, előnytelen betűtípussal íródott cégtáblát szereljük le előzékenyen, és írjuk a helyére… – Na ez az, hogy mit írunk a helyére. Készítünk egy szép cégtáblát talán? – kérdezem. A részletekre még van idő, int le Friedman, fontosabb, hogy a tábla elfekvőjéről is gondoskodni kell, nagyobb raktárral vagy kemencével rendelkező személy megkörnyékezése, a hálózatba való beszervezése: javallt. A nyolcas szám elé érkezünk, előreküldöm a Tik-Takba Friedmant, dolgozza ki a részleteket, készítsen listát a szóba jöhető egyénekről. Amíg én bemegyek. Szerencsére, nem kell az esőhadsereget utánoznom, és úgy dörömbölnöm a várkapun: a munkálatok miatt nyitva az udvar.

(…)

Egylevegős szerelemféle

– Maradunk itten, maradunk itt – mutat az üres székre Friedman, vehetem felszólításnak is. – Kérdésem volna: pálinkát mérnek-e már? – szól rögtön ezután az épp érkező pincérnőhöz az addigra jelentősen elázott Friedman, mikor leülök hozzá a Tik-Takban. De nem kér pálinkát mégsem. Sört iszunk, azt ivott Cseh Tamás is, mikor néha erre járt, megkérdezte a pultnál. A szokott helyét, ha volt neki olyan, mindenesetre nem találta meg, úgyhogy kinevezte törzshelynek ezt a kis asztalt. – Ez ma a Cseh Tamás asztal, és leszel szíves koccintani velem a Cseh Tamásra, most.

Koccintunk.

Középkorú pár ül az egyik szomszédos asztalnál, a férfi búzasört, a nő rozébort iszik, és csak nagynéha szólalnak meg. Amott egy, a táskájából kikandikáló badminton ütőket folyton igazgató, szemlátomást kissé ideges fiatal lány ül, előtte limonádé vagy olyasmi, és kávé vagy olyasmi, a haját igazgatja, az óráját nézi, újságot vesz elő. Lapoz kettőt-hármat, megunja, becsukja. Az órájára néz megint. Mikor fizetünk, megérkezik a fiú, tartózkodóan üdvözli a lányt, akinek pedig minden mozdulata bátorságra ösztökélné, én úgy látom legalábbis. A közös badmintonozás terve, mondjuk a Vérmezőn, már így is jóval több lehet, mint felhívás keringőre. Tacskó. Kezdő.

– És mi lett Beával? – töröm meg a jó pár perce tartó csendet, immár újra a Böszörményin sétálva, magam sem értem, pontosan miért is. Kerülgetjük az öntudatosan szembejövő spánieleket és babakocsikat. – Hogyhogy mi? – kérdez vissza. Mi lett volna? Visszamentek még egy adag borral, de akkor már nem szólt a zene. A nővér, a nagy szemeket meresztő szobrászlány lemezt nyújtott át Friedmannak, jelöletlent, és azt mondta, ha már ennyire megtetszett, legyen a tiéd.

Aztán este valami nagyon kis kocsmában kötöttek ki végül, a Margit híd budai hídfőjénél, többen, és nagyon drága italokat ittak, Friedman pénztárcájához képest legalábbis. És pár nap múlva megcsókolta Beát. Néhány hétig tartott az egész, vagy talán addig se. Hamar megszáradt a papucs. – Maros utcai kislakás, Mohács utcai kislakás, nálam, Mészöly utcai kislakás, nála; vonzások és választások. Végig belül maradtunk az ékezet nélküli ábécé első öt betűjén, addig egy levegővel is el lehet jutni. A Beatrix már nehezebb eset lett volna. Talán máshogy alakul. Egylevegős szerelemféle – ez tetszik Friedmannak.

Az első saját Cseh Tamás lemez története.

Megjelent: a Budapest folyóirat szeptemberi számában.

A hiphop.hu fórumán kialakult ghostwriter és médiavita kapcsán jutott eszembe, hogy.

Teljesen mindegy, hogy hol mi az elfogadott, mi a helyzet külföldön az előadóművészekkel stb. – itthon a hiphopban szerintem gáz, ha valaki nem magának írja a szöveget. Akkor is gáz, ha máshol bevett dolog. Mert attól, hogy bevett dolog valami, még nyugodtan lehet gáz. Talán nem ideillő példa, de teljesen bevett dolog a fostalicska kerrádiókra ébredni és azokon lógni egész nap Magyarországon (és mindenütt), azzal együtt, hogy ezen kerrádióknak igen nagy a felelősségük abban, hogy a könnyűzene itthon ma egy hazabaszott, aztán kitömött jegesmedve vitalitásával tud csak vetekedni.

Szóval, aki ghostwritert alkalmaz a rapben, az – lehet bár jó az előadásmódja – mégiscsak hiteltelen. Számomra. Ez, mármint a hiphop, a rap tipikusan olyan műfaj, amely a szövegelő személyiségét hivatott előtérbe helyezni. És akkor is így van ez, ha szerep-rap jön ki az emberből, mert akkor meg az a lényeg, hogyan tudja valaki megoldani, hogy legalább egy pillanatra elhiggyem, amit mond. Önerőből, plusz a producer és a DJ, ugye, meg az MC-társak segítségével.

Ez nem indie rock, ez nem metál. Persze, mindenki olyan szöveget mond, amilyet akar, mindenkinek arról szól a rap, amit éppen belegondol. De minden azon múlik, “amit te belerakol”, hogy egy élő klasszikust idézzek. Ha pedig valaki csak a hangját, a flow-ját rakja bele a produkcióba, az nekem kevés. Sajnálom. Persze viszonylag kevesen utaznak az én tetszésemre, úgyhogy ennyi.

A média-ügyhoz meg: a nyilvánosság felelőssége megkerülhetetlen. Csakhogy: a média nem dzsinn, ami előbújik a koszlott lámpából, ha megdörzsöli az MC. A média nem azért van, hogy kiszolgálja a zenészeket, hanem (más fontos funkciói mellett) hogy érdekes és fontos anyagokkal lássa el a nagyrabecsült közvéleményt, s adott esetben ízlést, illetve véleményt formáljon. Ennek megvannak a megfelelő technikái. Csakhogy amíg a magyar hiphop respublika egyszerűen képtelen kezelni a nyilvánosságot, addig nem sok jót lehet várni. A jó menedzsment és a kiváló tehetség csak nagyon ritkán jár együtt, sajnos. Másfelől viszont: ma már nem elég a zenében tehetségesnek lenni, azt is tudni kell, hogyan juttathatja el valaki a cuccát a szélesebb közönséghez. Amíg ez a zenében igazán átütő tehetségeknek nem megy, addig a kutyaütő fake-eké a valóban nagy nyilvánosság. Ők mennek a tévékbe, róluk ír a tényleg mainstream sajtó. Ezzel nem is volna különösebben nagy baj amúgy, ha volna úgynevezett underground sajtó, amely nem attól volna underground, hogy harminc gyerekhez jut el fénymásolva, fanzine formájában, mondjuk – hanem attól, hogy nem a fősodorba tartozó popbandákkal foglalkozik, hanem a (szerkesztő által értékesnek gondolt) valódi produkciókkal. Voltak jobb-rosszabb próbálkozások, de mind meghalt. És szerintem jórészt azért halt meg, mert hiába nagy a réteg, amely így vagy úgy, de hiphop befogadó: a többezer kölök nagyon nagy többsége nem lemezt vesz, meg magazint vesz, hanem (most leszek demagóg) bigmekmenüt. Vagy mittudoménmit. Amit három perc alatt befal. Egy közösség nyilvánossága nem barbatrükkök sorozatával alakul ki, hanem szívós melóval. És ezt a szívós melót a magyar hiphopot hallgatók nagyon nagy többsége (a legtöbb előadó is) megspórolná.

Sőt meg is spórolta.

Húsz év alatt rengeteg minden történt itthon, csakhogy még a duplája is kevés lenne. Még mindig azon vinnyogunk, hogy kiket láthatunk a tévékben, kiket hallhatunk a rádiókban, pedig baszottul nem ez a lényeg. Nem csak a VIVA meg az MTV meg a BLIKK tud felemelni egy előadót. Az előadó tudja felemelni saját magát. Mondjuk úgy (hazabeszéd), hogy a frissen megjelent lemezéből gyorsan küld pár tiszteletpéldányt néhány szerkesztőségbe. Vagy mondjuk értelmes válaszokat képes adni egy riporteri kérdésre, ha interjúra kerül a sor. Ehhez persze kellenek értelmes riporteri kérdések is, nem elég a “mit gondolsz a magyar hiphopról?”, “mikorra várható új lemezed?” vonal. Hát ez az, ami hiányzik, szerintem.

Nagyon.

CS.I.Z. / orizatré BLOGJA

Photobucket

címkék

1 5PÁLCA 7RÉTEG 990 abszurdi akph akr all soundz apropoh arabian prince azur az árral szemben b.i.g. babygrande balek mc bankos barack obama bbe beat generation beatmaker beat market beatpakk ben sharpa bigmek binder károly bleubird blue sky black death bobafett bobakrome bootsie budapest folyóirat báró kvázi cadik camera obscura carter revard cikkajánló ck records columbo crain cseh tamás cypress hill céllövölde day debüt delicious vinyl dillage dillázs dj slow dopeman dr dre e357 eckü emshow ep eric lau essemm faktor fankadeli fantomaz feszt film fotó funktasztikus fura furakor g.o.d. genius loci gárda gördeszka hazai heti fav HIPHOP holmi hősök ice cube illa j illegalvoice illtunes indiana interjú jacko j dilla jean_grae kanye west kiállítás kompany koncert kool kasko kotta kriminal kritika KULT KÖZ káva kékfény könyv kül le marietta lemez lp madlib magma masspro maszkura mediawave mega sound system mf doom mil mix mixtape mr masters mr pastell média n.w.a. nks norba népszabadság oddateee offlineMAG orizatriznyák paul mutant pilinszky pol ponza Prada pre-order punnany massif póker pörzse ra radio raf rahel rico romlott hazai rza s*10 saiid sean combs slam slam poetry snoop dogg stones throw subicz gábor suhov SZABADEDZÉS szalonnazsír szimat szolgálati szakasz takeshi tawiah televízió the glitch mob theshow tila tequila tribute tüntetés ubiquity usztics vanis videó volt válság woody allen writing XVI. Benedek zomblaze zsola zéessó

CellovoldePOD

Ide is

Photobucket

mostanában

Photobucket Photobucket

ARCHÍV