You are currently browsing the category archive for the ‘televízió’ category.

A magasságos szerkesztők még bele is ürítenek a nappaliban álló Steinwaybe

tvSzarok rá – válaszolja Zana Zoltán, az alkalmi mentős az igazi mentősöknek, mikor azok halkan megjegyzik: ha a ilyen erővel tolja, mit tolja?, löki, taszítja a mentőautóba az egyelőre üres hordágyat, a majdani beteg le talál esni. Amúgy ha a Ganxsta Zolee néven elhíresült zenész tényleg megtenné, amit kilátásba helyez, akkor sem történne semmi különös. Még csak büdösebb sem lenne, mint azelőtt. Az idézett terminussal élve ugyanis: a „szarok rá” attitűd legalább annyira része a magyar kereskedelmi televíziók műsorpolitikájának, mint az ostoba és pongyola konfok a híradókban, a vállalhatatlan vicceskedés, meg a „melyik kétfogú tudja jobban szétverni a stúdiót fényes délután?” elnevezésű, kétségkívül jellemacélozó verseny.

Úgyhogy a Celebműszak című TV 2-es produkció végül is egészen következetes, azt adja, amit megszoktunk, s ez a fajta elvhűség igen dicséretes, még ha viszonylag kevés izgalmat rejt is magában. A képernyőn három úgynevezett híresség, akik kamerák kíséretében normális, hétköznapi munkát végeznek, Szőke András közértesnek áll, Balázs Klári állatkerti gondozóként exponálja magát, említett Zana Zoltán pedig mentőzik. Előképként a Piszkos munkák című, a Discoveryn futó széria jut eszünkbe hirtelen, amelyben az amerikai Mike Rowe mondjuk derékig van egy friscói kukában, egy halászhajón csinálja, amit a többiek, vagy épp a piócavadászokkal tart, és: dolgozik. Mint Ők. A melósok.

Aztán mikor Balázs Klári arról próbál meggyőzni egy tapírt, hogy noha szereti őt, mégis inkább hagyja el a helyiséget, Szőke meg flörtöl a csemegepultban egy hajlott korú asszonysággal, sajnálni kezdjük, hogy nem buta amerikainak születtünk, mert akkor mégiscsak a helyi erőknek köszönhetően lennénk gazdagabbak némi képcsőből előbukó gondossággal, profizmussal, tartalommal (televíziózásnak hívják), és nem kéne ehhez külföldi csatornákat bámulnunk feszt. Így meg itt vagyunk, mink, okos magyarok, és saját honfitársaink által vagyunk hülyének nézve, ráadásul a magasságos szerkesztők még bele is ürítenek a nappaliban álló Steinwaybe, hétköznapi rendszerességgel.

Mert a Celebműszakban csak nagyon kevés villan a bemutatni szándékozott munkakörök valódi jellegéből, a muhaha és bénázás abszolút túlsúlyban. Amíg azonban Balázs Kláriról csont nélkül elhisszük, hogy önerőből egzaltált, Szőke és Zana, szóval a két normálisnak tekinthető híresség esetében nem tudunk nem gondolni arra: póz az egész.

Kamu.

Egy hétig elvannak, aztán hazaviszik az egész mentőállomás, az egész csemegepult párhavi bérét, de legalábbis annyit, amennyiből az a tapír optimális esetben élete végéig vígan elvan. Már az sem furcsa, hogy minden programban ugyanazok bukkannak fel, nyilván véletlen, hogy mindig ugyanott nyílik ki a Pénzért Mindenre Hajlandók címlistája. Most viszont legalább kis erőbefektetéssel be lehetne bizonyítani, hogy a címlaphős is ember, s hogy nem állja meg a helyét Krausz Attila barátom definíciója, amely szerint celeb az, aki egy marék apróért megeszik egy marék bogarat.

Ez a történelmi esély viszont úgy jár, mint a hordágyra képzelt beteg. A néző meg úgy, mint a Steinway húrjai.

A cikk a Népszabadságban

A közszolgálat nem egy posztmodern folyóirat

tvCsak a hipokriták, meg a tökhülyék lepődtek meg azon, hogy a hétfői Napkeltében Vona Gábor egy szerinte méltatlan kérdésre azt válaszolta Betlen Jánosnak: ha a műsorvezetőt enynyire izgatja a zsidókérdés, talán költözzön ki Izraelbe, ott napestig lehet ilyesmiről beszélni, s hogy ő egy magyar pártnak az elnöke, hadd foglalkozzon inkább Magyarországgal.

A méltatlan kérdés egyébként úgy szólt, mit tanácsol Vona a párt híveinek-szavazóinak, hogyan viszonyuljanak a Rudolf Hess emlékére rendezendő, azóta betiltott szombati tüntetéshez, elmenjenek vagy ne.

A nemzetközi szpáhifelvonulást egyébként a magyar fővárosban rendezték volna, neve is van: Budapest. És akkor talán ennyit a méltatlanságról – tulajdonképpen rég hallottam már ilyen méltányos riporteri gesztusról: Vona ritkíthatta volna a nyilvánvalóan teljesen rosszhiszemű szpáhigyanút pártja körül, mondjuk olyanformán, hogy tömeggyilkosok emlékét nem simogatjuk pávatollal Magyarországon, vagyis konkrétan sehol sem, mert az paszszé. Ehelyett elküldte Betlent Izraelbe, elegánsan.

Nem érdemes leragadni a pontnál, hogy a pártelnök így azokat is elküldte, akik a Jobbik és a kapcsolódó szervezetek demonstrációin zsidóznak, úgy a tömegben, mint a pulpitusról – el lehet képzelni, őket mennyire érdekelheti a zsidókérdés. Fontosabb, hogy a sokat idézett mondat után még egy percen át folyt a beszélgetés, Betlen felemelte a hangját, és mutogatni kezdett, ahelyett, hogy rögtön elköszönt volna, mondván, ezt itt nem lehet, és beúszott volna egy Potemixreklám. Hogy nem így alakult, abban azért benne vannak az elmúlt évtizedek vastagon.

Húsz éve gyakorlatilag az összes praktizáló közéleti elmebeteg, minden szpáhi és ellenszpáhi végigrohanhat a reggeli-esti műsorokon, és az esetek túlnyomó többségében azt hadoválhat össze, amit csak akar. Igazi anything goes. Csakhogy a közszolgálat nem egy posztmodern folyóirat. Mégis, alig akad adekvát riporteri reakció – rendszerint tétovaság vagy hallgatás, néha lágy dorgálás, ritkán felháborodott habogás a válasz, és szinte sosem ajtómutatás. Másnapra elfelejtjük az egészet, de jövő keddre biztosan, úgyhogy szerdán újra behívjuk őket, azokat, akik egyébként mindig vérig sértődnek, ha nem arról kérdezik őket, amiről beszélni akarnak, hallatlan pimaszság, de tényleg.

Kár az izzadságos illúziókért, a retardáltság kifejezetten pártsemleges. Erre rávilágítani: riporteri feladat. Csakhogy ahhoz fel kéne készülni, jól kalkulálni a hülyeség számrendszerében is, és gyorsan, hatásosan riposztolni. Vagy elköszönni. Na, ez az, ami a magyar tévériporterek többségének nem megy. Csurka meg az ő zsidó hentese, Moldova meszkalinálmai Kádárról, Thürmer és a multik, Szíjjártó és Nyakó, Horn Gábor és a pártérdek, Torgyán és Torgyán, Morvai és a magukfajták – farkincaproblematika, Vona és a zsidókérdés. Erős a gyanú, hogy ma nem itt tartanánk, ha a szép reggelen, mikor Grespik László DNS-ügyi főtisztviselő kenyérgalacsinokkal dobálta meg a riportereket, azok nem fagynak le, hanem szépen összegyűrik a jegyzetlapjaikat, és visszadobnak, hogy héló!, öreg, kapjál már a fejedhez.

Persze, lehet, hogy már akkor is késő lett volna.

A jegyzet a Népszabadságban

tvMindenekelőtt szomorú kötelességemnek kell eleget tennem: szerda este, életének négyezer-nyolcszáznegyvenkilenc-négyezer-nyolcszázötvenedik epizódjában Magdi anyus legurult a lépcsőn, majd kis idő múlva: elhalálozott. Egy papírgalacsin okozta vesztét. Meglátva az összegyűrt anyagot, feléledt benne a takarítónői lelkiismeret, visszafordult a lépcsőről, mondván: “a csudába!”, felszedi gyorsan. Nem jött össze.

A neten néztem meg az esést, minden bizonnyal a hét médiaeseményét. Mintegy másfél napos késéssel értesültem a halálesetről, mostanában ugyanis kizárólag pókert és Comedy Centralt vagyok hajlandó nézni, mert egy rossz hívásmegadás vagy egy félhülye amerikai sitcom is jobban leköt, mint a hőségtől remegő magyar médiatáj. Ha rátenyerelek-fekszem-ülök a távirányítóra, azért olykor véletlenül csatornát váltok, egy kis Pörzse Sándor, lazításképp, csakhogy pár másodperc múlva hiányozni kezd a nevetőgép. Így telik a nyár.

A múltkor is útban lett a távirányító, jött az Echo megint, a Bírósági történetek Liebmann Katalinnal, és akkor lejegyezném az első percek kulcsgondolatait, hívószavait. “Közéleti sodró események” (az esemény, amint éppen sodor), Ben Quick a Hosszú, forró nyárból, Schiller, Ármány és szerelem, hazugság, aljasság, tűzvész, a politikai élet manapság, önös érdekek mentén stb. Beszólás a szadinak, odavágás a kommancsoknak, és közben egy Marlene Dietrich-szerű mosoly, amely most nem a Kék Angyal színpadáról, hanem a zuglói stúdióból érkezik. És még csak a műsor első két percén vagyunk túl.

Na, hol az igazság?

Az egykor körzeti rádiós, tévés, híradós, aztán MDF-es OGY képviselőjelölt, később Torgyán-közeli, jelenleg pedig a kisebbik jobbos tévén műsort vezető Liebmann Katalin előttünk építi magát véleményformálóvá, közben alkalmazkodni próbál a vonalasokhoz. Csak míg mondjuk Bayer Zsoltnak van stílusa, és a külpolitikai műsorának első perceit rendre belpolitikai ízű jegyzetek elmondására használó Szaniszló Ferenc mondatai rendben vannak, Liebmann Katalinnál még az amúgy fontos interjúk, összeállítások se mindig ússzák meg. Mit jelent vajon az, hogy valakinek a “kezeit vékony vastag műanyag kábelkötözővel bilincselték meg, amely átlagot meghaladó fájdalmat és zsibbadást okozott számára”, valamint hogyan kell valakit órákig “falhoz fejjel állítva” várakoztatni? Más szemszögből viszont: nála lojálisabb és buzgóbb alkalmazottat nem nagyon tudok elképzelni; egymaga viszi az összes műfajt, tanít-nevel-szórakoztat, véleményt formál. Könny, romantika, miegyéb. Jól informáltság és véleményözön. Cseppben a tenger. Vegytiszta káosz.

Magdi anyus pénteken egyébként nyilatkozott a túlvilágról, egyenesen a Bors diktafonjába: kizártnak tartja, hogy mint Bobby, ő is visszatérjen egyszer a halálból. Ezért aztán szívből kívánja Vili bácsinak, hogy méltó feleséget találjon. Amilyet igazán megérdemel. Az én jelöltem nyári szünetre ment, lehet tárgyalni. Az lenne csak az átlagot meghaladó zsibbadás.

A tévéjegyzet a Népszabadságban

.

Wolfie a Telik forgatásán - e357 fotójaVideóklip továbbra sincs, hiszen továbbra sem vásároltok eredeti lemezt. Tisztelet a kivételnek – írja legújabb, a YouTube-ra feltöltött dalának első képkockáin Fankadeli. Aztán elkezdődik a diavetítés. Fotók peregnek, szól a zene. Szól a rap. A műfaj alaposan kiérdemelte az „alulreprezentált” jelzőt. Körülbelül másfél évtized alatt nagy nehezen sikerült bokrétának nevezhető mennyiségű, televízióban vetíthető minőségű három-négypercest abszolválni. Hadd ne legyen ez dicséretesnek nevezve.

Budapest TV-s rapjósda

Homlokot kéne ráncolni inkább, hogy miért pont az panaszkodik, akinek pont elég olyan videója van, amilyet lehet küldeni a tévé szerkesztőségekbe. Miért is nem a rap zene hallgatói lázadoznak, hogy elhanyagolták őket a többi imádott előadók: hogy csak nem jön az a vizuális inger! A mostani tanévben – legyen így mondva – azok is végre videózni kezdtek, akiknek nagyjából öt éve kellett volna elkezdeni a klipgyártást szakmányban. Mára már sajtópogácsás, sajtósörös rapbulik vennék körül a jól ismert sztárok debütjeit. De ám legyen.

Legyenek ezek a fekete-fehér, olykor kissé nosztalgikus, egyeseknél kissé túl puritán, összeségében véve kissé már túl hiteles képi himnuszok a magyar rap oltárán. Legyen úgy, hogy Bankos videója (ABC) legyen az, amelyik megszámlálhatatlan információval teli tárat ürít a retinába. Az agy a századik internetes vetítés után sem képes utolérni a képkockákat. (Vagy biteket és bájtokat?) Mire a szem felfogja az üzenetet, jön a következő, és az impulzusok közül véletlenszerűen válogathat majd a szürkeállomány. Nehéz feldolgozni. De miért is ne. Legyen ilyen egy bandavezéré. Ezerszer nézhető. És az is lehet, hogy nem gáz, ha (emlékezzünk kicsit) a top3 rapklipünk között egyelőre stabil helye van Az Árral Szemben Keverjük a betont című kisfilmjének. Meg van csinálva, össze van rakva, és lehetne még tonnaszám önteni a szenvedő szerkezeteket. Profi munka, a zene is az. Ilyenből kevés akad.

Lehetne mondani: nem csoda, hogy ami nagyban beteg, kicsiben sem egészséges, utalva a hazai kliptermésre, úgy általában. Több a Budapest tévén sugárzott szörnyűségek hatása nyomán készült kisfilm, mint a mind zeneileg, mind pedig vizuálisan kiváló, de legalább is korrekt kivitelezésű videó. Mondom, talán mindez még nem is volna gáz. Ha a hiphop nem éppen arról szólna, szerintünk, hogy mindig minden értelemben újat, relevánsat hoz, és színvonalában meghaladja (ha lehet, sokszorosan) a magyar kommersz átlag nívóját. Az se baj, ha felülről csak gombostűfejnyi pontnak látja ezt a színvonalat. Törjön utat, tényleg, a rapvideók pedig legyenek integráns részei a magyar, de azért legalább az európai kultúrának.

– De hát mik ezek a videók, haber?

– Párat leszámítva ezek nem videók, haber.

A rapvideók persze integráns részei a kultúrának, csak nemigen látszanak, ami a klipek többségét tekintve talán nem is olyan nagy baj. Az a nagy baj, hogy a hiphop bandák számának növekedésével egyáltalán nincs egyenes arányban a videótermés növekedése. Most mondd, ha több jót kapnánk, nem fájna annyira a sok fércmunka sem. Nem is tudnánk róla talán.

Elindulhatnánk

Talán most már elindulhatnánk. Az utóbbi időben számos kis vagy közepes költségvetésű klipp készült, amelyik simán vállalható, mindenféle értelemben, gondoljunk csak Funktasztikus low budget sorozatára (Legutolsó, Fanyarosa Punnany Massif Telik című dalához készült videóra vagy épp az Akkezdet Phiai Zenebuddhizmusára, amely alighanem alaposan befényképezte és beszövegelte magát a hazai hiphop-történetbe. A szám és a képi világ egyaránt nagyon rendben van, a leírva kissé közhelyesnek tűnő, de nézve mégis kőkemény történet, történetecske meg százpont.

A videós lemaradás még behozható valahogy, nyilván be is hozzuk. De vajon vannak-e, és ha vannak, hol, kinél vannak a magyar hiphop kezdeteit rögzítő szalagok? Ez egy hagyományosan öndokumentáló műfaj, a maga módján hagyománytisztelő, legalábbis feltételeznénk, hogy akadnak, akadtak krónikásai is. Húsz év nagyon sok idő, és a legtöbben nagyon keveset tudnak erről a húsz évről. Egy része nyilván valóban nem fontos – de ami mégis, na, azzal mi van? Nemrég egy román hiphopdokut néztünk a megosztón, a Profesiumi (update:  Profesiune) Rappers-t, ott voltak mind a mai élvonalból, a kezdetekkor, szégyellősen, bénán – de ott voltak. Volt, aki lefilmezze őket, a ma már blődnek ható szövegeiket meg a keménykedést a bukaresti gettóból.

Magyar vonatkozású archív portrékat nem találunk sehol. A lemaradás behozható, a veszteség pótolhatatlan.

Le Marietta & Báró Kvázi / OfflineMAG 98

tvEgy ecset festeni kezd, léghajót, színeset, pöttyöset. Szellő támad, a léghajó elszáll. Újra fest, autót, szintén színeset, és amilyen formája van ennek az ecsetnek, az autó is elmegy. Tülköl kettőt, azt’ csá. Na, és most mi lesz? A hülye ecset repülőgépet fest, ki lehet találni, mi történik. Nem adja fel: hajó. Hát nem ott terem egy tenger? Ecset nem bírja tovább, kikészül.

De legalábbis véget ér a körülbelül kétperces (annyi se?) etűd. Ennyi az átlag-műsoridőtartam a Bebe TV-n, amely talán az óvodán inneni korosztálynak kínál műsorokat, s ahol egyébként nincs vacakolás a minimálanimációk közötti idő kitöltésével sem. Egyszerűen bejön egy mimikailag nem túl komplikált kacsa, és bukfencezik, maga után hagyva a tévé logóját. Pár óránként meg többnyelvű felirat érkezik, a gyereknek címezve, a szülőnek szánva: ideje abbahagyni a tévézést, felfedezni az élet egyéb rejtelmeit – mikor visszatérsz, mi itt leszünk.

Kérdés persze: miért kéne tévéznie a célcsoportnak? Nem kéne tévéznie. De ha már, akkor ilyet. A harminc körülinek viszont, aki én vagyok, a Bebe TV-t nézve olyan érzése támad, mintha gyerekágyban feküdne, s a fölötte vékony zsinóron lógó állatfigurákat libegtetnék a résnyire nyitott ablakon beszökő légáramlatok, és nem nagyon történne semmi más, csak a nyugalom. Hogy mi lenne, ha egy hétig a Híradók, de legalábbis az interaktív telefonos rettenetek helyett csak a Bebe TV-t adnák a hírcsatornák is, hogy az elviselhetetlenül moralizáló Mónika-show-ról, esetleg az RTL-en mostanában menőnek számító elsötétített képernyőről ne is szóljunk? Az lenne csak a rilkei “du musst dein Leben ändern”-nek való megfelelés: úgy megváltozna éltünk, hogy csak néznénk. Ráadásul a Bebe TV kétszer pszichedelikusabb, mint a Pink Floyd-feldolgozásokat elővezető Postás Józsi: vegyük csak a kéklő tenger mélyén velünk szembeúszó mosolygós békát vagy még inkább a bamba tehenet, a pislogó kiscicát…

De ki eteti a kacsát? Merthogy reklám az nincs a Bebe TV-n. Talán a nemzetközi tévékartell (úgy is mint drogmaffia) találta ki az egészet, hogy a kölykök idejekorán rákattanjanak a dobozra. Vagy ezt is a zsidók csinálták, hogy elbutuljunk, mire elérjük a nagycsoportos kort, és könynyebb legyen leigázni minket. Mindkettőt hallottam már. Meg hogy a Bebének semmi haszna nincs, nem tanul belőle a kissrác. Pedig de. Mozgást, irányokat, várost, színeket, hangokat. Meg életet. Az ecsettől például, hogy nem elég megrajzolni, amit szeretnénk – mikor már megvan, vigyázni is kell rá. Hogy nem lehet a végtelenségig újra és újra próbálkozni. Mert egyszer csak elfogy a festék, aztán jön a kacsa, és bukfencezni kezd.

A tévéjegyzet a Népszabadságban

tv1989. június 16-a, Nagy Imre újratemetése, vagyis a Hősök tere a mi Dallasunk. A közfelfogás szerint legalábbis mindenki fel tudja idézni, mit csinált aznap – a közfelfogás viszont nem először téved. Vidéki kölyök lévén tévéztem, ahogy idén, húsz évvel később is csak tévéztem, ennyiben a történelem egy helyben toporog, nyoma sincs progressziónak. Más kérdés, hogy nem emlékszem, húsz éve mit láttam, és így van ezzel a legtöbb ismerős is, mit láttunk?, mit láttunk?, kérdik, talán az újratemetést meg az Orbán Viktort.

Talán.

Amúgy, ha lett volna a maihoz hasonlóan igazi és dicsőséges médiaszabályozás, nem csak valami állami félhomály, nem is nézhettem volna, miközben anyám ebédet főz, apám meg elszalad valamiért otthonról: az m1-en újrasugárzott kegyeleti szertartás 12-es karikával ment. Ahogy az összes értelmes, az évfordulóhoz kapcsolódó műsor is aznap (az esti koncertet leszámítva). Ami annak fényében különösen érdekes, hogy a Nap-kelte meg abszolút kh. nélkül megtekinthető, és el lehet gondolkodni, melyik a nagyobb horror, melyik ejt maradandóbb sebeket az egyedül tévéző srácok zsebkendőfehér lelkén.

A napot a köztévén két konzerv foglalta keretbe, az egyik a maratoni ravatalozás ismétlése, a másik egy húszéves Napzártáé, amely utóbbi alapján elmondható, Rózsa Péternek jót tett ez a húsz év. Az sem rossz, ami nem ismétlés: a képernyőn többször felbukkanó Veiszer Alinda az MTV legjobbjai közé tartozik, tudja, mitől működik egy beszélgetés – ha meg nem tudja, csak érzi, annál jobb. Ráday Mihály pedig 16-án is folytatja a következetes emlékezetpolitikát: ki tudja, fogják-e látni unokáink a Nagy Imre-emlékhelyeket. Ki tudja, érdekli-e majd őket egyáltalán. Ki tudja, mit gondolnak Nagy Imréről most, és mit fognak tíz, húsz év múlva. Az archívumokban minden megvan, de lesz-e, aki keresgél? Van-e olyan kölyök, aki ma, jövőre, tíz év múlva leül megnézni Ember Judit húsz éve készült, megrázó Újmagyar siralom című munkáját, vagy Bohó Róbert és Rainer M. János filmjét, a Nagy Imre élete és halhatatlansága címűt? Ez nem csillogás, ez dokumentum. Ne kelljen nevezetes nap a magyar tényfilmek sugárzásához. Máskülönben mindent beszippant a hülyeség meg az amnézia, és lehet jelszót váltani, Konzumföld a konzumdroidoké.

Emlékező összeállítást szerkeszteni tehát tényleg a nagyon komplikált feladatok közé tartozik, ezért aztán az országos földi sugárzású kereskedelmi adók neki sem veselkedtek, amivel még mindig jobban jártunk, mintha mondjuk szappanoperahősök kezdenek moralizálni a Rózsa presszóban ’89 kapcsán. De egy patront talán mégis megért volna, ha az amúgy nézhető műsorok jönnek valami különkiadással, mert így, ennyire meglógni a küldetés elől, ez már-már dezertőrtempó. Igaz, a ’89-cel foglalkozó, gyér számú műsorfolyamok riporterei sem nagyon szokták kiigazítani a riportalanyt, hogy azért az nem egészen úgy volt, író úr, elnök úr, akárki. Mondhat bárki bármit, nem javítják ki a nyilván az időnek az ő telése miatt csorbult, és természetesen egyáltalán nem szándékosan csúsztató emlékezetet.

A cikk a Népszabadságban

tvInnen is reméljük, sikerült a pénteki államvizsgája a kiscsajnak a tévéből. Mert ha már Királynő nem lett az RTL-en, legalább a diplomája legyen meg, azzal legalább megy valamire ebben a cudar világban, amely, igaz, szépségfetisiszta, már-már testfasisztának is mondható, azért mégis csak az tud igazán érvényesülni, aki valós teljesítményt nyújt – így a kincstári szöveg.

Csütörtök este a tévé előtt nem a tehetségre gondol az ember, hanem arra, hogy eddig egyetlen szépségverseny alkalmával sem sikerült megtippelnie a befutót, de még az udvarhölgyeket sem, ezért aztán hajlamos csalást feltételezni, ízléscsalást, később SZTK vényt követel a zsűrinek, aztán megnyugszik. Mert még egy ilyen esetleges csalás is lényegében eltörpülne a hőstett mellett: a másodszor megrendezett egyesített királynőválasztás (Miss World, Miss Universe és Miss Earth) nem torkollik Fásy mulatóba, mint régen oly sokszor megtörtént. Hogy végső soron mibe torkollik, azt most még hagyjuk: a műsor nézhetőbb lett. Nyilván sokan meg is nézték.

De a legtöbben valószínűleg nem tudnák megmondani, mit láttak mintegy két és fél órán keresztül az egyik országos főcsatornán csütörtök este.

Jönnek a lányok huszonegyen, végigsétálnak a kifutón, a végén műszél lebegteti a gondosan kezelt hajtincseket, néznek egy kacérat, kicsit visszafordulnak, aztán megint bejönnek lényegében, kacsintanak – bikiniben, estélyiben. Ha ráengednénk valami szűrőt, nagyköltségvetésű videóklipnek tűnne az egész. De azért így is van tuningolt képi világ rendesen: a festékkel manipulált lányokról sugárzott kép is manipulált, úgyhogy a mimézisnek, az utánzásnak olyan fokával van dolgunk, hogy még Arisztotelész is elvesztené a fonalat minden bizonnyal, és csak nézne, hogy mi van.

Vagy könnyes sztori látható? A Miss Universe idei nyertese tavaly betegsége miatt feladta a versenyt, most meg visszatért, és elvitte a talán legrangosabb címet. A közönségdíjas és Miss Earth pedig hároméves kora óta nyomul hasonló alkalmakon – hát mi ez, ha nem Denise füzetekbe való cselekmény, a dramaturgiai zseni megnyilvánulása, egy álom, ha megvalósul.

Ha arra gondolunk, hogy a lányok saját bevallásuk szerint zsiráfot gyűjtenek, médiások akarnak lenni, tizenkilenc éves korukban beírták a célfüzetükbe, hogy szépségkirálynők lesznek, akkor meg szimpla, főműsoridős antifeminista propagandafilmmel van dolgunk. Ezt csak az menti valamelyest, hogy a jóllakottságukban úgy maradt nézők egy része talán nem kapcsol el, és megnézi a Házon kívült is, ami egy a csatorna kevés vállalható műsora közül, és épp a Királynő után kezdődik.

Néha-néha meg szatírába csap át a folyam, például amikor kertévékhez képest hosszú snittekben mutatják, hogy a díszlet mögött fülhallgatós emberek azt ordítják a soron következőnek, hogy szépvagy, szépvagy, szépvagy, varázsoldelőket. Önirónia? Az egyébként nem élőben sugárzott, hanem már délután rögzített, a huszonegy lány segítségével kivitelezett, műsorszámnak nevezett közjátékok pedig a mérsékelt kabarébetétek?

Mivel Szabó Kimmel Tamás egy teljesen neutrális kis szongot ad elő a Made in Hungária című, általa főszerepelt zenés filmből, Hajós Andrásnak, a műsor egyik házigazdájának marad a megtiszteltetés, hogy ő legyen az est legjobb úgymond fellépője, ilyenformán a program végül is a műsorvezetőkről szól igazán, mert Ördög Nóra meg a legjobb nő a stúdió tíz kilométeres körzetében. És amúgy is viszonylag oldottan adják egymás alá a poénokat, amelyek néha egy halvány árnyalattal jobbnak tűnnek az elviselhetetlennél. Mikor pedig az Anti Fitness Club vagy micsoda agyonsminkelt, de még így is randa és ráadásul ellenszenves énekesére egyszerre vagy öt, kellemes fizikai adottságokkal megáldott tinilány feszül, nem lehet nem kimondani hangosan, hogy: csak szeretnéd, öcsi, csak szeretnéd.

A tévéjegyzet a Népszabadságban

tvHatodik állomását hagyta maga mögött múlt vasárnap az m2 játékos nyelvi vetélkedője, a Szósz?! 🙂 A jegyzet erejéig most felejtsük el az infantilis emotikont meg a törekvést, hogy a néző összekacsintson a szerkesztőkkel, értik, szósz, vicc, több értelem, muhaha. Tényleg felejtsük el. Mert ez a műsor jó.

Az ötödik adást figyelve: a Magyar Televízióban ilyen humorosan körüljárni a pajzánságot eddig még senkinek sem sikerült. Az meg kinek fáj, hogy ezt épp legnagyszerűbb íróink műveinek segítségével, valamint színészekkel, Bíró Krisztával, Mácsai Pállal, Pokorny Liával és egy előadónak sem utolsó íróval, Vámos Miklóssal; Kiss Judit Ágnes, Lator László, Nádasdy Ádám, Várady Szabolcs költőkkel, valamint Barna Imre műfordítóval teszik?

A legutóbbi Szósz?!-ban a sírvers műfajában villantottak, Kiss Judit Ágnes a gyűrűsféreg epigrammáját írta meg, Nádasdy Ádám az indigóét, később meg huncut versek szerzőit kellett kitalálnia a két versengő együttesnek, a harmadik háromfős csapat a zsűri szerepét töltötte be, ahogy ez lenni szokott. Csakhogy míg máshol simán kivágják a kényes részeket, itt nyílt színen vitatkoznak öszsze a kult. élet jelesei, szellemi ördögszekerek bucskáznak át előttünk, öröm nézni. Irodalom, nyelvészkedés, habitus. És egyéb nagy szavak. De a legjobb mégis az, hogy a Szósz?! kísérletet tesz a legevidensebb fenoménunk, közös nevezőnk, természetes csatornánk, vagyis a magyar nyelv finomságainak észrevételére, meg ha már itt van, kicsikarna némi örömöt is belőlünk. És közben azért hülyébbek sem leszünk éppen. Ezért jó a műsor.

Pedig a körülmények nem kedveznek neki túlságosan: az említett tanít-nevel-szórakoztat szentháromság úgy olvadt el az ezredkezdeti pannon káoszban, mint a kerti asztalon felejtett kakasos nyalóka a nyári zápor nyomán. A kicsit agitprop ízű hármas egység ma: passzé.

Ha azt mondom, a média, akár alkalmilag és ritkán, de tanítson, neveljen, szórakoztasson, körberöhög minden műsorigazgató, szerencsém van, ha szemen nem köp. A tenyérbe mászóan cinikus vigyor közben ráadásul meg van győződve róla, hogy ő tulajdonképpen teljesítené a missziót, de ha a “lakosság” Hajdú Pétertől vagy Torgyántól akar házaséletet tanulni, epilepszogén animációs filmeken szeretné felnevelni a gyerekét, és kétfogú szerencsétlenek nyomorán tud csak jól szórakozni, az nem az ő bűne. Kar széttár, villany leo…

Persze, nem mondom, mert tulajdonképpen nem is hiszek ebben a szentháromságban. Egyedül a köztévéről gondolom, hogy dolga, úgynevezett küldetése van neki. Amit a Nyugat-év kapcsán, aztán a Radnóti-centenárium esztendejében, részben ismerős gárdával készített, hasonló jellegű programok után most megint éppen teljesít is.

A tévéjegyzet a Népszabadságban

tvMaguk tudják, ki az a Tila Tequila? Persze, hogy nem tudják, én sem tudtam, míg meg nem néztem a vonatkozó szakirodalomban, és hát vagyunk ezzel így még vagy 13,5 milliónyian, magyarok.

Mielőtt még a kurucinfóra kerül a roppant előnytelen igazolványképem meg a telefonszámom, meg is magyarázom ezt a 13,5 milliót gyorsan. Csak arra gondolok, hogy a Kárpát-medencén kívül, vagyis inkább a tengerentúlon élő nemzettársaink nyilván ingujjból tudják, hogy kicsoda Tila Tequila, ott is vannak ugyanis mindenféle sztorimagazinok, amelyekből megtudható, egyik-másik helyi érdekű, közepesen híres senki hogyan veszi mélytorokra a teniszedzőjét, hány gramm kokaint tüsszent el szombat esténként, továbbá kiderül, hogy bizony ő is meztelenül zuhanyozik, és fogmosás közben is a világbékére gondol feszt.

Mondjuk, a “helyi érdek” arrafelé mintegy huszonsokszorosa az itteninek, egy akkora országban bátran gondolhatják a tévés összeesküvők, hogy az ő kultúrszemetük, na, az bizony olyan nemes kultúrszemét, amit rögtön importálni is kell, vagy legalább a nyugati szélre bízni, porozza be a mi bibéinket is, itt, a sötét keleten.

Tila Tequila egy vietnami származású szingapúri csaj, aki Amerikában él, és természetesen latinos művésznév alatt dolgozik; az idézőjeleket mindenki gondolja a megfelelő helyre. Egy biszexuális aktmodell-énekes, aki megelégelvén az eddig kudarcos párkeresési mizériát, most a Music Television segítségével vendégül lát a házában 16 férfit és 16 nőt, akik persze mind halálosan szerelmesek belé, s akiket különféle próbák elé állít, hogy végül csak egy maradjon: az, akiben megtalálja az igaz szerelmet, hát hogyne. Mindezt a kamera előtt. A műfaj: valóságshow. Tila Tequila, megengedem, jó nő egyébként, de nem annyira, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott plázában vagy akár a Jászai Mari téren ne találnék 10 perc alatt 20 jobbat nála.

Az ilyen típusú valóságshow működéséhez ráadásul kevés a dekoratív külső, nem elég, hogy hol ezzel smárol (férfi), hol meg azzal (nő), hol emez keni be mindenféle szexi olajokkal, hol meg amaz hoz neki saját készítésű spagettit. Persze, attól is tud működni, csakhogy a hosszú távú sikerhez nem árt, ha legalább halvány fogalmunk van róla, kiről szól a show, hívószóra előbukkan az arcéle a Nagy Magyar Mediális Ködből, el tudjuk helyezni a főhőst a fülünk mögötti kispolcon, Hajdú Péter és Győzike közé. Esetleg.

Mivel azonban errefelé senki nem tudja, ki ez a nő és mit akar az élettől, semmi sem indokolja, hogy a zenei tematikájú, jellemzően tinicsatorna éppen az ő főszereplésével tűzzön műsorra egy Nagy Ő jellegű műsort. Noha tévészakmai és káprázati szempontból elvileg rendben van a produktum, mozog a kamera, van tűzpiros kabrió és hipervilla, izmos férfiak és nagymellű nők is akadnak, van medence, van balhé is, meg béna hangalámondás, mégis motoz kicsit a kérdés: mit üzen az ezt, valamint a hasonló show-kat bámuló itteni kölyköknek a Szerelem egy húzásra című program?

Remélem, hogy semmit.

Az, hogy a hazai MTV adni kezdte Tila Tequila párkereső műsorát, olyan, mintha a magyarok eladnák az amerikaiaknak Molnár Anikó rózsás kalandjait, nézzenek ők is bután.

Ez volna a kívánatos nemzeti bosszú minimumszintje amúgy.

(Tila Tequila – Szerelem egy húzásra Music Television)

A tévéjegyzet a Népszabadságban

tvBarthes szerint az olvasó születésének ára a Szerző halála. Tekintsünk most el attól, hogy ebben az országban a kutya sem olvas, gondolkodjunk inkább elektronikus médiában, mert az elektronikus médiában való gondolkodás tudvalevőleg gerjeszti az agyműködést, szellemi frissességet hoz a házba. Az is milyen megnyugtató, mikor egyszerre villódznak az ablakok…

Manapság a néző születésének ára a celeb halála. Vagyis, hogy a celeb mielőttünk csak azt csinálja, amiért celeb ő, és nem foglalkozunk vele, a munkaidő végeztével mivel tölti a mindennapokat. Teszünk rá.

Persze, ami elméletben akár igaz is lehetne, a gyakorlatban kötelezően megbukik: a TV 2 új, sztárpár show-ként aposztrofált, Mr. és Mrs. című napi vegzája első körben lenyomta a konkurens csatorna azonos időben sugárzott “civilműsorát”, a Széfet “a kereskedelmi szempontból fontos”, 18-49 év közötti nézők körében. Úgyhogy végül is egyáltalán nem meglepő a nézőknek szegezett kérdés létjogosultsága: ki cserél villanykörtét otthon, Korda György vagy Balázs Klári?

Ugye-ugye.

A válasz annyira fontos, hogy már nem is emlékszem rá. Ami viszont élénken megmaradt, hogy Nacsa Olivér egy szál pólóban alszik, és az első együttlét előtt Medgyessy Pétert utánozta a nőnek, valamint hogy Bochkor Gábor nem ismeri fel szerelme lábát.

De közelítsünk válságilag: ínséges időkben, panem et circenses, valóban siker, pénz és csillogás kell a nézőnek. S csak a gyanakvóbbakban, valamint a demagóg kritikusban vetődik fel: miért a már egyébként is kőgazdagok között kell eldőlnie, ki kapja a táskányi pénzt, a veterán sportautót, és miért nem mondjuk Klepevincziné lesz tele zsével. Ő is remekül meg tudná mondani, a férje hogyan szereti a frankfurti levest. Azért, mert Klepevincziné kívül esik a magyar sztárködön, csak a szomszédok vakkantanak rá néha. Persze, a mai magyar hírességgel is majdnem így van ez, többé-kevésbé csereszabatos az egész banda. A lényeg, hogy Liptai Claudia trampliskodjon, Till Attila meg viszszafogottan lelkendezzen, és valahogy levakarja az arcáról a “Jézusom, hová kerültem?” kifejezést. Egyre jobban megy neki amúgy.

Öniróniát és némi valódi humort Zana “Ganxsta” Zoltán villant csupán, aki szokásosan tahó, de legalább teljesen tisztában van vele, hogy úgy gáz az egész, ahogy van. Megszólalásaival idézőjelbe teszi a skatulyahírességeket. De kár volna feledni: a megfizetett nonkorfomizmus tulajdonképpen konformistává teszi az embert.

Értjük ám, átjön az üzenet: állítólag a híresség is ember. De az még kevés. Mert van, amit normális ember nem visz nyilvánosság elé. Nem azért, mert ciki, hanem mert: nem. A híradósnak például nem áll jól, árt a hitelességének, ha nem sokkal azután, hogy busztragédiáról és a közel-keleti helyzetről számol be majdhogynem elcsukló hangon – a nemi életéről kezd vallani. Nem prűdség: igény.

Barthes műveit sem olvassuk másként, mióta tudjuk, egy mosodás kocsi gázolta el, mikor hazafelé tartott egy Mitterrand által rendezett ebédről. Ha jobban meggondoljuk, nem változik semmi. Egy újabb minden mindegy műsor: elfelejtjük, mert mindent elfelejtünk. A Mr. és Mrs. egy lavórnyi celábvíz.

Majd kihűl.

A tévéjegyzet a Népszabadságban

CS.I.Z. / orizatré BLOGJA

Photobucket

címkék

1 5PÁLCA 7RÉTEG 990 abszurdi akph akr all soundz apropoh arabian prince azur az árral szemben b.i.g. babygrande balek mc bankos barack obama bbe beat generation beatmaker beat market beatpakk ben sharpa bigmek binder károly bleubird blue sky black death bobafett bobakrome bootsie budapest folyóirat báró kvázi cadik camera obscura carter revard cikkajánló ck records columbo crain cseh tamás cypress hill céllövölde day debüt delicious vinyl dillage dillázs dj slow dopeman dr dre e357 eckü emshow ep eric lau essemm faktor fankadeli fantomaz feszt film fotó funktasztikus fura furakor g.o.d. genius loci gárda gördeszka hazai heti fav HIPHOP holmi hősök ice cube illa j illegalvoice illtunes indiana interjú jacko j dilla jean_grae kanye west kiállítás kompany koncert kool kasko kotta kriminal kritika KULT KÖZ káva kékfény könyv kül le marietta lemez lp madlib magma masspro maszkura mediawave mega sound system mf doom mil mix mixtape mr masters mr pastell média n.w.a. nks norba népszabadság oddateee offlineMAG orizatriznyák paul mutant pilinszky pol ponza Prada pre-order punnany massif póker pörzse ra radio raf rahel rico romlott hazai rza s*10 saiid sean combs slam slam poetry snoop dogg stones throw subicz gábor suhov SZABADEDZÉS szalonnazsír szimat szolgálati szakasz takeshi tawiah televízió the glitch mob theshow tila tequila tribute tüntetés ubiquity usztics vanis videó volt válság woody allen writing XVI. Benedek zomblaze zsola zéessó

CellovoldePOD

Ide is

Photobucket

mostanában

Photobucket Photobucket

ARCHÍV