You are currently browsing the category archive for the ‘SZABADEDZÉS’ category.

Elhangzott paul mutant army of me című kiállításának megnyitóján a telepen

Milyen szép kis tüdőnk tud nekünk lenni, szép és pink és élettel teli, fodros-bodros, majd kicsattan. Aki gyakran boncol nemdohányzót, tudja, miről beszélek. És most akkor képzeljük el ezt az in floribus, friss, romlatlan tüdőt mondjuk a darabonként 8 mg kátrányt, 0,7 mg nikotint és 9 mg szénmonoxidot tartalmazó cigaretták gyűjtődobozán.

Amikor azon gondolkodtam, mit akarok mondani ma este, Paul Mutant Army of Me című kiállításának megnyitóján, sorra elvetettem a kínálkozó lehetőségeket. Feleslegesnek gondoltam az olyan önéletrajzi vinnyogásokat, mint például hogy Mutáns Palit még kölyökkutya korából ismerem, amikor kölyökfirkászként kölyökblackbookját mutatta az egyébként rá jellemző szerénységgel az úgyszintén kölyökkutya-havernak, aki vagyok, voltam. Meg hogy már azokból a betűkből is sejteni lehetett egyet s mást Pál (mert Gyurit ma este konzekvensen Pálnak nevezzük), szóval a Pali képességei felől, és hogy micsoda öröm, hogy sejtéseink végül beigazolódni látszanak. És attól is meg szerettem volna kímélni a jelenlévőket, hogy rámutassak, miként harap enfarkába a kelgyó, hogy ugyanis Pál első önálló kiállítása voltaképpen István Zoltán első önálló kiállítás megnyitója is egyben, és így lesz egy vízparti ismeretségből úgymond munkakapcsolat. Ez a szöveg tehát így, hogy ezeket mégis elmondtam: kudarc.

Hanem az jutott eszembe, mennyire más lenne minden, ami körülöttünk van, történik, mennyire más lenne az összes levés, vanás, ha annak idején, a derék antikvitásban az okos görögök, akik az ugyancsak okos görögök dialógusait lejegyezték, diktafonnal dolgoztak volna, nem pedig emlékezetből. Színről színre látnánk mindent, semmi hab, semmi utólagosság, benne volna az összes ógörög kurvaanyázás is, a lecsupaszított esendőség: csak szavak, élőbeszédszerűen. És ránk volna bízva a szerkesztés. Nem mintha baj volna, hogy a lejegyző nem diktafonnal dolgozott, a korabeli sajtó-, illetve médiatörvény e tekintetben viszonylag megengedőnek bizonyult, nyilván – csak hogy mennyire más volna minden, de tényleg.

Mennyire más volna minden, ha mondjuk Paul Mutant hadseregének tagjai, a vonaltábornok, az erősen Benkő Zoltán Güzüre hajazó punkmadár, netán az imádkozó véglény vezették volna a Camp David-beli tárgyalásokat. Ma pusziban lenne izraeli a palesztinnal(nel). Vagy mondjuk, ha a fekete keretben, sárga alapon látható fekete kackiás Poirot-bajusz kezében volna az atomkulcs – tekintsünk most el attól, hogy egy bajusznak milyen körülmények között lehet keze egyáltalán. Akkor tehát Kim Dzsong Il csak egy szerencsétlen hülye volna a soros Megasztár-castingról. Vagy ha a Lehman Brothers ügyvezetői még időben átadják a kormányrudat a rezignált állapotban kiváró, konkrétan tényleg nyakigláb Pedrónak. Vagy ha Etelközből a farostfejű és szemtelen Pueblerók özönölnek befelé, a magyarokat képviselvén, és mindjárt tovább is özönölnek, mert nincs szemük a szépre nekik. Meg lennénk lőve erősen.

Vagy nem.

De hát, mint tudjuk, nem így volt, mint tudjuk, nem így van. A bonyolultnak tűnő, amúgy simán követhető vonalak, Irot-matricák, a bajszok, a kopogó fejű pueblerók, a punkmadár nem a titkos, világot irányító összeesküvés résztvevői, legalábbis jövő hétig, hanem itt állomásoznak „átmenetileg” a Telepen. Nem oldanak meg helyettünk semmit, egyszerűen csak jók, nagyon jók és rokonszenvesek, nagyon rokonszenvesek, miként maga Paul Mutant is. Aki, ha zenész volna, John Cage volna, hangos csend a parkban. Ha író, akkor meg a Mándy Iván: pontos, rövid, egyszerű mondatok. Ha meg szabadságharcos, akkor ő vezetné a legegyszerűbb vonalakat csendben és kitartóan, ő volna Dózsa György tehát. Az Army Of Me nem old meg semmit, csak mond ezt-azt. Élőbeszédszerűen. A szerkesztés meg ránk van bízva. Ránk, in floribus, friss, romlatlan tüdőkre a cigarettásdobozokon. A bambikra az éles lőszereken. A kiállítást megnyitom.

Kapcsolódó linkek:

Képek a megnyitóról

Paul Mutant oldala

Paul Mutant a Facebookon

A TELEP oldala

A hiphop.hu fórumán kialakult ghostwriter és médiavita kapcsán jutott eszembe, hogy.

Teljesen mindegy, hogy hol mi az elfogadott, mi a helyzet külföldön az előadóművészekkel stb. – itthon a hiphopban szerintem gáz, ha valaki nem magának írja a szöveget. Akkor is gáz, ha máshol bevett dolog. Mert attól, hogy bevett dolog valami, még nyugodtan lehet gáz. Talán nem ideillő példa, de teljesen bevett dolog a fostalicska kerrádiókra ébredni és azokon lógni egész nap Magyarországon (és mindenütt), azzal együtt, hogy ezen kerrádióknak igen nagy a felelősségük abban, hogy a könnyűzene itthon ma egy hazabaszott, aztán kitömött jegesmedve vitalitásával tud csak vetekedni.

Szóval, aki ghostwritert alkalmaz a rapben, az – lehet bár jó az előadásmódja – mégiscsak hiteltelen. Számomra. Ez, mármint a hiphop, a rap tipikusan olyan műfaj, amely a szövegelő személyiségét hivatott előtérbe helyezni. És akkor is így van ez, ha szerep-rap jön ki az emberből, mert akkor meg az a lényeg, hogyan tudja valaki megoldani, hogy legalább egy pillanatra elhiggyem, amit mond. Önerőből, plusz a producer és a DJ, ugye, meg az MC-társak segítségével.

Ez nem indie rock, ez nem metál. Persze, mindenki olyan szöveget mond, amilyet akar, mindenkinek arról szól a rap, amit éppen belegondol. De minden azon múlik, “amit te belerakol”, hogy egy élő klasszikust idézzek. Ha pedig valaki csak a hangját, a flow-ját rakja bele a produkcióba, az nekem kevés. Sajnálom. Persze viszonylag kevesen utaznak az én tetszésemre, úgyhogy ennyi.

A média-ügyhoz meg: a nyilvánosság felelőssége megkerülhetetlen. Csakhogy: a média nem dzsinn, ami előbújik a koszlott lámpából, ha megdörzsöli az MC. A média nem azért van, hogy kiszolgálja a zenészeket, hanem (más fontos funkciói mellett) hogy érdekes és fontos anyagokkal lássa el a nagyrabecsült közvéleményt, s adott esetben ízlést, illetve véleményt formáljon. Ennek megvannak a megfelelő technikái. Csakhogy amíg a magyar hiphop respublika egyszerűen képtelen kezelni a nyilvánosságot, addig nem sok jót lehet várni. A jó menedzsment és a kiváló tehetség csak nagyon ritkán jár együtt, sajnos. Másfelől viszont: ma már nem elég a zenében tehetségesnek lenni, azt is tudni kell, hogyan juttathatja el valaki a cuccát a szélesebb közönséghez. Amíg ez a zenében igazán átütő tehetségeknek nem megy, addig a kutyaütő fake-eké a valóban nagy nyilvánosság. Ők mennek a tévékbe, róluk ír a tényleg mainstream sajtó. Ezzel nem is volna különösebben nagy baj amúgy, ha volna úgynevezett underground sajtó, amely nem attól volna underground, hogy harminc gyerekhez jut el fénymásolva, fanzine formájában, mondjuk – hanem attól, hogy nem a fősodorba tartozó popbandákkal foglalkozik, hanem a (szerkesztő által értékesnek gondolt) valódi produkciókkal. Voltak jobb-rosszabb próbálkozások, de mind meghalt. És szerintem jórészt azért halt meg, mert hiába nagy a réteg, amely így vagy úgy, de hiphop befogadó: a többezer kölök nagyon nagy többsége nem lemezt vesz, meg magazint vesz, hanem (most leszek demagóg) bigmekmenüt. Vagy mittudoménmit. Amit három perc alatt befal. Egy közösség nyilvánossága nem barbatrükkök sorozatával alakul ki, hanem szívós melóval. És ezt a szívós melót a magyar hiphopot hallgatók nagyon nagy többsége (a legtöbb előadó is) megspórolná.

Sőt meg is spórolta.

Húsz év alatt rengeteg minden történt itthon, csakhogy még a duplája is kevés lenne. Még mindig azon vinnyogunk, hogy kiket láthatunk a tévékben, kiket hallhatunk a rádiókban, pedig baszottul nem ez a lényeg. Nem csak a VIVA meg az MTV meg a BLIKK tud felemelni egy előadót. Az előadó tudja felemelni saját magát. Mondjuk úgy (hazabeszéd), hogy a frissen megjelent lemezéből gyorsan küld pár tiszteletpéldányt néhány szerkesztőségbe. Vagy mondjuk értelmes válaszokat képes adni egy riporteri kérdésre, ha interjúra kerül a sor. Ehhez persze kellenek értelmes riporteri kérdések is, nem elég a “mit gondolsz a magyar hiphopról?”, “mikorra várható új lemezed?” vonal. Hát ez az, ami hiányzik, szerintem.

Nagyon.

Nem az a legnagyobb baj a CBA-val, hogy náci lapban hirdet

Az még talán nem dönti romba a hazát, hogy a kisvárosi, a “magyar üzletlánchoz” tartozó kisközértben a legtöbb fehérbor félig vagy egészen édes (amúgy de), ámugyanakkor ne mondja senki, hogy a 249-469 forint közötti árfekvésben kapható, úgynevezett borszerű termékek nem szarkómázzák telibe a nyilván makkegészséges ön- és magyarságtudatot. A 456 forintos tokaji furmint elhomályosítja a Macskafogót, az Aranycsapatot, a Rubik-kockát nemkülönben, úton a nemzethalál felé pedig teljesen beborít a menetzaj, azt is csak messziről hallom, hogy a pénztáros értetlenkedve kérdez vissza, mikor chardonnay-t firtatok. A mindennapok megoldása is csak olyan errefelé, mint a mindennapok: szahar.

rap-lieshiphop2-1nagyobbHa vérre menő vitákat akarsz folytatni a barátoddal, azt tanácsolom, kezdjetek bele a „szerinted mi az igazi rap?”, esetleg: „mitől igazi rap az igazi rap?” – disputába. Olyan téma ez, mint a foci, meg a nők: mindenki ért hozzá, hozzájuk. De soha senkinek nincs igazán igaza.

Ki a nagyobb futballista, Lionel Messi vagy Eto’o?

Azt azért nagyjából látni, ki a real rapper és, ki az, aki eladta magát a mainstreamnek, minden szava hazugság, és már arra aranylemezt kap, hogy azt mondja: engem az utca nevelt. A határesetekkel vagy a kellemes imidzsű előadókkal lehet a legnagyobb baj.

A legjobb barátod azt mondja, vannak olyan rapperek a mainstreamben, akik sok pénzt keresnek, sok lemezt adnak el, sok helyen lépnek fel, és Mikulás napján virgáccsal verik a seggüket a szőke műsorvezetők a délutáni beszélgetős műsorokban. Ettől még lehet, hogy tényleg a saját életükből hoznak példákat, és tényleg az utcán nőttek fel. Azért lesz valaki fake, mert arra kér, hogy „Ítélet helyett” próbáld elképzelni te is, ahogy a nyolcban vagy a tizenháromban felnőnek a srácok? És közben jó pénzt keres ezzel?

Kézenfekvő kurvulás

Ránézel a haverodra, csalódott vagy. Le is teszed a söröspoharat a pultra, hogy ne zavarjon a gesztikulálásban. „Ide figyelj – kezded a magyarázatot –, ez hülyeség. Akik pénzt tudnak keresni azzal, hogy a hiphop meg a rap címkét ragasztják a lemezükre, már régen nem real arcok. Tudod, mik ők? Ribancok! Rüfkék! Ringyócskák! Fizetsz, ők meg írják a szövegeket az utcáról, sírva rappelnek a túladagolásban meghalt anyjukról, aki amúgy a Tekerőpatak utca 46-ban köt nekik sálat télire. Vagy főzi a tojásos nokedlit, és éppen pattintja az uborkásüveg tetejét. A kölykök meg velük sírnak a koncerten, villogtatják a mobiljukat, mert ők már ráadásul azzal integetnek a szomorú számoknál öngyújtó helyett. Másnap megy a Space-re a kép, a YouTube-ra a felvétel.”

A haverod remegő hangon arra kér, magyarázd meg, hogy olyan rapperek, mint KRS-One, Talib Kweli vagy Chuck D, akikről köztudott, hogy real arcok, továbbá a hiphop mozgalmi szintű vezetői, nos, hogyan nyomulhatnak ők is Red Bull, Cadillac meg Nike reklámokban? A pénz miatt! És mi lesz? Mostantól KRS- One többé nem a hiphop keresztapja, mert azt mondja, ha már a hiphopban nincs elég pénz, hogy képviselje az elveket, akkor muszáj elfogadni az ilyen ajánlatokat?

Erre nem nagyon tudsz mit mondani. És nem csak azért, mert noha megveszekedett liberális, már-már tekintélytagadó vagy, KRS-One-ra és a többi hasonló nagyságra gondolva mégis bepárásodik a szemüveged. Hanem mert lényegében igaza van. Ahogy igaza van KRS-One-nak is. Meg kell élni valamiből – és a digitális korban, a lemezeladások visszaszorulásával, a fájlcserélők győzelme után kézenfekvő döntésnek tűnik a kurvulás.

De eszedbe jut valami: nem feltétlenül muszáj a zenéből élni, az undergroundban (legalábbis Magyarországon) egyébként is minimál pénzekből készülnek a lemezek, minimális eladott példányszám érhető el, minimális a fellépési lehetőség is. Úgyhogy aki nem álmodozó, vagy akinek nincsenek bevált, bármikor mozgósítható kapcsolatai a kommersz médiában, egy idő után letesz arról, hogy megéljen a rapből. A zene megmarad hobbinak. Több mint hobbinak, persze. De a biztos egzisztencia kiépítése után is legfeljebb csak úri huncutság marad, ami inkább viszi a pénzt, nem pedig hozza. Ez a profizmus egyik legnagyobb ellensége. Legfeljebb a kiváltságosak tudnak némi zsét kivenni a hiphopból. Meg lehet nézni, a mai magyar underground élvonalába tartozók havi költségvetéséből mennyit fedez a rap.

Megtanulható

És mégis működik a dolog, mégis egyre jobbak a (magyar) lemezek, egyre jobbak az MC-k, egyre durvább a flow, egyre több jelentésréteg foglaltatik a verzékben. Annak ellenére, hogy nálunk kábé a „halálra van ítélve” kategóriába sorolják a hiphopból megélni akarók reményeit – tud működni a hiphop. Minden napra jut egy-egy új grupp, amit felfedezhetsz a MySpace-en, boldog-boldogtalan rappelni akar (és rappel is), ha kell, ha nem. A legelején sokan talán a lehetséges karrier miatt kezdenek rímelésbe, aztán mikor kiderül, hogy mégsem biztos az a karrier, sokan abba is hagyják. Akik nem adják fel, és ráadásul még jók is, na, azokból lesznek hosszú évek múlva Magyarország legjobbjai, a kis pannon KRS-One-ok, Talib Kwelicskék.

És nem félő, hogy egy idő után ők is felbukkannak majd mindenféle luxusreklámokban? – szól a barátod kérdése. Hiszen – folytatja – a tapasztalat azt mutatja, hogy bár kevesebb lemezt adnak el a rapperek, mint négy éve, a hiphopos, illetve a down tempós dolgok egyre inkább beszivárognak a köztudatba, a rádiókba, a reklámokba. Csak idő kérdése, mikor fedezi fel magának a „real” dolgokat, a komoly hiphopot is a „magyar világ”, és akkor majd az olyan hitetlenek, mint amilyen te is vagy, csak néznek nagyokat.

Bólintasz, kicsit meggyőződésből, kicsit azért, hogy vége legyen végre a vitának, és mehessen tovább a kellemes este a pultnál. Mert neked ugyan mindegy, ki mennyit keres és miből. A lényeg, hogy az ember – legalább magában – tudjon különbséget tenni hazugság és igazság, szerepjáték és valóság (előbbi sem feltétlenül elítélendő, persze), jó és rossz hiphop, rap között. Fake és real között. S hogy a versszakokban megbúvó tartalom értő fülekre találjon. Vagyis egyáltalán: fülekre találjon. Az értelmezés megtanulható.

Le Marietta & Báró Kvázi/ Offline 97

kiborult a lavór - Jókai tér, BudapestÍme Magyarország új miniszterelnöke – mutat Magyarország jelenlegi miniszterelnöke a haverjára. Azért nem mindennapi előttem az utódom helyzet ez, mondhatnánk, betetőzése, csúcspontja egy legalábbis rendhagyó és sajnos brutálisan szánalmas kabarénak. Ha függöny után szépen hazatakarodna mind, (megengedem: felmarkolva a jó kis gázsit), említést sem érdemelne az egész. De nem takarodik.

A Céllövölde szerzője, azon túl, hogy roppant ostoba módon e/3-ban beszél saját magáról, tudatosan távol tartja a blogot az aktuálpolitikától, mert hisz abban, hogy az aktuálpolitikánál, bocsánat: a magyar aktuálpolitikánál kevés gyomorforgatóbb, nevetségesebb és szánalmasabb fenomén van manapság, márpedig a gyomorforgató, nevetséges és szánalmas dolgoknak nincs sok helye egy ilyen magas szakmai színvonalú felületen, a kiválóan író és szerfölött sármos blogger efféle szemetet nem enged magához, és nem is nyilatkozik meg efféle témában, elkerülendő, hogy maga is gyomorforgatóvá, nevetségessé, szánalmassá váljék. Ámugyanakkor létezik az a csekpojnt, amelyen áthaladva már nem tudja magát teljes mértékben elhatárolni a napi történésektől, s az ezeket érintő megnyilatkozástól. Merthogy öklendezni kezd.

És ilyenkor a skribláris Daedalon segít csak.

 

Aki, az sem

A milliárdos és a rendőr alapból gyanús, nekem. Pedig egyetlen milliárdost sem ismerek, és a rendőrökkel kapcsolatban is csak egészen kevés személyes negatív tapasztalatom akad, nem voltam titkos ellenzéki, nem voltam városi gerilla, terrorista; anarchista sem túl sokáig, fanzine-ok és röplapok kisvárosi terjesztéséért pedig már a kilencvenes években sem járt fegyház, illetve hát fiatalkorúak börtöne. Néha gyorsan hajtok, az igaz, meg ideje volna már izzót cserélni hátul, és ittam már közterületen, bűnlajstromom tehát akad éppen, ha nem is túl hosszú. Nem eszem rendőrt, mert a rendőr, az, na, igen. Engem se egyen rendőr, mert én meg bélszín vagyok Sztroganoff mód, és a nyomorúságos belügyi fizuból arra úgysem telnék. Hagyjuk egymást békén.

A milliárdokról meg… Nevezzen feleslegesen gyanakvónak, aki akar, meg rosszindulatúnak, meg keserűnek, úgy gondolom, ezermillió forintokat tisztességesen összeszedni nem lehet. A tisztesség fogalmán számomra kívül esik például az egykori állami (állampárti) tulajdon fillérekért való megszerzése, emberek közvetett vagy közvetlen kisemmizése, a kapitalizmus félreértelmezése is. Mert hiszem, hogy a rendszerváltás (-változás) utáni privatizációs folyamatok például nem a szabad verseny alapján nyugodtak, s ma sincs szabad verseny, nem mindenki indul(t) egyenlő esélyekkel, magyarán: nem egyenrangú egyének versengenek itt egymással, hanem a tőke versenyez a fogyasztóval, és hát az eredmény sejthető. 1:0 – egyes.

De hogy baloldaliság címén azt kell néznem a tévében (mindegyik adón), hogy két milliárdos ide-oda pöcköli egymásnak a labdát, mint a rugós fociban, attól a belem kifordul. Persze a beleim nem kifejezetten a vagyonos emberek látványától kezdenek exitálni, hanem hogy van itt ez a két csávó, a Gyurcsány és a Bajnai, és vigyorognak egymásra, és úgy tesz mindkettő, mintha ezzel, mármint a cikk elején idézett mondattal most akkor meg lenne mentve a haza üdve, és az MSZP pártszékházban külön telefonügyeletet és idegenvezetői divíziót kéne létrehozni prontó, hogy a baloldaliságukban, szocdemségükben immár újra megnyugodott kisnyugdíjasok hálazarándoklatait valahogy összehangolják logisztikailag. 

Drága miniszterelnök urunk a drága miniszterelnök urunkba helyezé bizalmát.

Semmiképp sem csatlakoznék a véresszájúak népes táborához, akik szerint Bajnai Gordon konkrétan gyilkos, embereket kergetett a halálba a hírhedt Hajdú-Bét ügylet kapcsán. Fogalmam sincs mi az igazság. Fogalmam sincs, mit csinált Bajnai Gordon, és fogalmam sincs, mit fog csinálni a jövőben mint miniszterelnök, csak annyit tudok, azt is tőle, hogy fájni fog. Meg hogy szereti a hazáját. Egyikben sem kételkedem.

Csakhogy a hazaszeretet mint legitimációs erő – kicsit sovány. Pláne nem értem, hogy mikor azt szajkózza az összes tévépolitológus, az összes okoskodó, akiket kicsi, közepes, valamint nagy, politikai, közjogi, valamint gazdasági válságocskák alkalmával előhúznak a kalapból a szerkesztők, szóval, hogy ha ők azt mondják: Magyarország kvázi túléléséhez arra van szükség, hogy visszaálljon a nemzetközi befektetők meg tudja a jó ég, kik bizalma hazánkban – amely bizalom elvesztésében a kudarcos miniszterelnöknek és suttyó pénzügyminiszterének, meg az egész hóbelevancnak igen hatékony szerepe volt –, miért épp a kudarcos miniszterelnök egyik miniszterét, bizalmasát, haverját, barátját, sörivó és focipartnerét stb. találják meg az eléggé el nem ítélhető módon majdnem csak a belvár kutyaszarkupac  népszerűségével versenyző, teljesen erodálódott respektű miniszterelnöki pozíció betöltésére.

Mert nem vállalta senki, azért. Aki meg vállalta volna, na, az sem vállalta volna.

 

Nincs közük semmihez

Pillanatnyilag még mindig van olyan réteg Magyarországon, amely csont nélkül beszopja, hogy bármi és bárki jobb, mint Orbán Viktor, illetve hogy „nem szabad visszaengedni ezeket a hatalomba”, mármint a Fideszt, „mert akkor itt királyság lesz”. Ami baromság. A kétharmados jobboldali többségtől való félelem már jogosabb, hiszen kis túlzással (mert azért akadnak jogi fékek): egy ilyen többségű alakulat lényegében azt csinál a parlamentben meg az alkotmánnyal, amit akar. És az nem jó. Ilyen jogosítványt egyetlen politikai erő sem érdemel, egy ilyen jogosítvány szerintem kimondottan veszélyes. Bárki kezében van is.

A közhelypuffogtatás nem szép, ám hasznos dolog: az őszödi beszédnél sokkal kevesebbért is mondtak már le miniszterelnökök, húztak el a francba komplett kormányok, és noha azelőtt sem voltak illúzióm a polelit tisztessége és igazmondása kapcsán, magyarán: kristálytisztán lehet tudni, hogy ha érdekei úgy kívánják, úgy hazudik mind, mintha könyvből olvasná, nos, 2006 szeptembere óta már az irracionális ősremény morzsáit is felcsipegették lelkem szelíd galambjai. Az erkölcs sokak szerint nem politikai kategória. Szerintem meg az. Is. Persze, játszhatunk szembekötősdit, azaz gondolhatjuk, hogy “hazudnak, hazudnak, de míg ki nem derül, nincs komoly baj”, és ugyanez a lopással. Megjegyzem: hiba úgy tennünk, mintha a más színű alakulatok nem hazudnák tele a lapokat, nem hazudnák tele az arcunkat, hogy túléljék a hétfőt , a keddet, a szerdát, a vasár- és ünnepnapokat. Ha komolyan vennénk a politikai morált, felesleges lenne választásokat kiírni, elmenni szavazni, hiszen hát tudható, hogy – néhány szürke eminenciást, helyi politikust, és nagyon néhány középvezetőt kivéve – azt sem szabad elhinni ezeknek, amit kérdeznek. Még fel sem állna az új kormány, már mehetne is.

“…ameddig az MSZP (sőt: az SZDSZ-MDF) testesíti meg Magyarországon a baloldalt, addig Magyarországon baloldalinak lenni: szégyen”. Ez áll a Zöld Baloldal nyilatkozatában, amelyet Tamás Gáspár Miklós jegyez. Az, szégyen. A bal behelyettesíthető a jobbal, az MSZP-SZDSZ-MDF meg a Fidesz-KDNP-vel, vagy akár a Jobbikkal. Hiába akadnak becsületes, a közért tenni akaró és tevő tisztviselők, a pártok renoméját nem ők fényezik vagy vágják haza egy perc alatt, hanem a hatalmat görcsösen megragadók vagy megragadni kívánók, legyenek jobb vagy baloldaliak, illetve: mondják magukat jobb vagy baloldalinak. Mert egyikhez sincs közük, nincs közük liberalizmushoz, konzervativizmushoz, szocializmushoz. Nincs közük semmihez.

A rendszerváltó pártok közös erővel elérték azt, amit nagyon nem kellett volna: hogy még a politika iránt némi affintitást érzők is undorral forduljanak el, ha felbukkan valamelyik, magát már vagy tizenötször lejárató kretén a képernyőn, s hogy az amorális karrierista kis senkiken kívül (akiknek ugyan mindegy, melyik párt színeiben, csak szakítsanak végre)  nem nagyon akad olyan fiatal, aki a közéletben képzeli el a jövőjét. S ami nagyobb felelősség, elérték azt is, hogy rengetegen keresik a politikai hátországot az új radikálisoknál, akik szókimondásnak álcázzák a prosztóságot, az amúgy nagyon gáz politikai korrektséggel való szembeszegülésnek maszkírozzák a legaljasabb náci beszédet. Ez van, itt tartunk – és ez az egész a mai magyar politikai elitnek köszönhető.

Nincs bennem gyűlölet irántuk. Undor, az igen, kicsi. Csalódottság is akad. Abban az egy sajtótájékoztatóban benne van húsz év tragédiája. Persze, sok ilyen sajtótájékoztató volt már. Ami nagyobb baj: sok ilyen sajtótájékoztató lesz még. Ami helyes: rendesen kipicsázzák majd a mostani kormánypártot a választásokon (hogy jövőre vagy hamarabb, kérdéses). Ami nem helyes: jön egy (régi-)új garnítúra, (régi-)új klientúra, jön az újrafelosztás. Ha belépek a patikába, már tudják, valami erős kell hányás ellen.  Íme Magyarország új miniszterelnöke – mutat Magyarország jelenlegi miniszterelnöke a haverjára. Azért nem mindennapi előttem az utódom helyzet ez, mondhatnánk, betetőzése, csúcspontja egy legalábbis rendhagyó és sajnos brutálisan szánalmas kabarénak.  Ha függöny után szépen hazatakarodna mind (megengedem: felmarkolva a jó kis gázsit), említést sem érdemelne az egész. De nem takarodik. Nem is fog.

robert_capa_self_portraitRövid időn belül már a harmadik erőszakos cselekményt foganatosítja a zélet a magyar hiphoppal szemben, annak aláaknázására, mintegy szép hagyományt teremtve ezzel. Csapataink hadban állnak. Nemigen adódik más magyarázat arra, hogy mikor veretünk kifelé Mikivel Budaörsre, egyszer csak elkezdtem érezni, hogy valami para van a géppel, a kis ezüst Roverrel, mert egyrészt kurvára nem megy a fűtés, illetve ha akar, megy, ha nem akar, nem megy, másrészt meg valami olaj vagy benzinszag vagy mi ömlik be a lamellákon, és mikor megállunk a pirosnál, még a városban, bugyborékolást hallok, de rendesen, mint mikor szívószállal fújom alulról a Márkameggyet, olyat. Nyomdába mennénk Budaörsre, és azért épp az enyémmel, mert a Miki furakék Suzukija kölcsön van adva a George Oilnak, az ő kis piros Hondája ugyanis gajjra ment. Még előző este mondtam, rendben, menjünk az enyémmel, de akkor kis benzint helyezzünk a tankba, mert amennyi most van benne, azzal legfeljebb az Osztapenkóig jutunk el, édes testvérem.

Persze, így is csak az Osztapenkóig jutunk el.

Megállunk a kútnál, amelyik mögött egy Meki van, kezdem ereszteni az olcsóbb 95-öst kettőért, ezerrel süvít a ventilátor, de még azon is vastagon áthallatszik a bugyogás, itt valami nem oké, nyisd csak fel az elejét, így a Miki, felnyitom, mikor befejezem a tankolást. Forr a víz, de nem ám a sima, jó kis fagyállós szar, hanem olyan víz, amelyiknek a tetején az utolsó mitesszerem is látszik, olajos a szerencsétlen víz, úgy fest. Nem döglene bele egy falka tengeri madár, de azért nem épp megnyugtató. Jön a kutas, segíthetek?, kérdi, mutatunk a motorház felé, gőzölög vagy füstölög, megnézi, á, csak felforrt a víz, mondjuk neki, nem úgy az, nézd csak meg jobban, megnézi jobban, aha, ühümm, jééé, mondja, valamit baszkurálni kezd a motortérben, aztán felénk fordul, és diadalitt-gyanús mosollyal azt mondja: ez bizony hengerfej. És hogy ne nagyon menjünk ezzel semerre, mert be talál sülni a motor, és míg egy hengerfej jó esetben 50-70-ből megvan, egy motor azért drágább egy kicsit. Hazavihetem? – kérdezem, közben odajön egy fiatalabb is, egyszerre kérdezik, merre lakom, mondom, az Amfinál, röhögnek. Vagy majdnem. Ne vidd haza. Hagyjad itt, parkoljál le oda, ni, oszt hívjál trélert.

Kicsit szomorúan megyek be a shopba, még a kapucsínó sem tud felvidítani, amire a Miki meghív, pedig a benzinkutakhoz képest meglepően kellemes tejhab időzik a kávé tetején, azt’ mégsem. Megdumáljuk, hogy hadd vigyük ki a porcelánbögrét a kút elé, míg elszívunk egy cigit. Nem vagyok már olyan elszánt, mint reggel, vagy mint Capa a bevetés előtt. Nem olyan hetyke a számban a dekk. Nézem az autópályán suhanókat, és heves gyűlölet ébred bennem mindenki iránt, akinek működik az autója, és találgatni kezdem, hogy na né, az a királykék merdzsó biztos a Balatonra indul, kicsit rendezgetni a telket, ez a mikrobusz meg délutáni sütésű pékcuccot visz a kisközértbe, hogy kapná el a végpenész az összes kiflicsücsköt. Az az utánfutós kretén meg nyilván költözik a négyajtós szekrénnyel. De még az is füstöl vagy kilencvenöttel, igaz, ötezres fordulaton. De legalább megy. Én meg itt kortyolom a – mi tagadás: tényleg jó – kapucsínót, és nem tudok továbbmenni, de még vissza se. Riasztjuk Balázst, mentene ki minket az M1-ÖMV-Meki háromszögből, mert ez így bírhatatlan, és Balázs jön, és kiment minket a bordó Seattal.

Nyomda után beszerzem a Piafot 990-ért, meg egy headsetet a Motorolához, bár tulajdonképpen csak egy kis usb-s fülhallgatót akarok, de azt mondják, olyan nincs, csak ilyen headsetes baromság, ami amúgy rém idegesítő, mármint ha másnak van, mert nekem nem tudja senki megmagyarázni, hogy azt a kis baszt tartani, és abba beszélni egyszerűbb, mint a telefont tartani, és abba beszélni. De kell, hát kell. Le akarnak húzni ötszázzal a Media Marktban, szólok, hogy a polcra nem a beolvasott ár van kiírva, és hogy de na. És tényleg, úgyhogy. Mikinek szól valami buzgó biztonsági, mikor már kifelé megyünk, hogy nem szabad bevinni fényképezőgépet az áruházba, és próbálja a kis tábla elé citálni őt, hogy dikk, tessék elolvasni, mintha bizonytalan volna magában és megerősítést várna a táblától, vagy mintha segítene így utólag, hogyha a Miki elolvassa, hogy valóban nem szabad bevinni fényképezőgépet az áruházba. Mintha nem lenne már kurva mindegy.

Pedagógia, nyilván.

Valahogy bejutunk a Ponty utcába, ott vesszük át nagy keservesen a furcsakék Suzukit, Miki kijavít: zöld, tehát a furcsazöld Suzukit, és a kellemes dugóban kizötyögünk Zuglóba, a másik nyomdába, hogy okézzuk a printet, ezt azért gyorsabban is el lehetett volna intézni, ha nem jön ez az újabb, és minden eddigit felülmúló támadás, amely a magyar hiphopot érinti, mert hogy is állunk? A kocsim ott zsennyeg magában az Osztapenkónál, lesz vagy 50, uszkve 70 ezer a vége, holnap viszi el a haveri szerelő. Fél nap elcseszve a semmire, ugye, itt állok, kezemben egy 990-es Piaf meg egy bosszantó headset, és siratom magam, ríl pekkfógel. Ahelyett hogy írnám a kurva jó cikkeimet a magyar hiphopról.

radioimageKolléga úr – kezdi a szerkesztő -, akkor írjon cikket, mondjuk a: lóról. A lóról – mondja a kolléga úr. Lassan, hitetlenkedve forgatja a szót a szájában. A lóról. Vagy nem is: a kőről inkább. Na jó, de: terméskőről? Egész- vagy féldrágakövekről? A berlini falról? A zavargások idején plexi és fejrepesztő macskakőről? A kőről – és egy vállvonás. A szerkesztő ötletel. Megesik.

És akkor a kolléga úr ír egy cikket a kőről. De nemcsak gondolnia kell a kőről valamit, szépet, groteszket, morbidot, keményet, eredetit, hanem tudnia is. Vagy legalábbis találni valaki olyant, aki tud. Hogy ne forduljon át az egész unalmas építőipari betűhalmazba, vagy, ha rádióról van szó: csacsogásba, mert azt még a néha tényleg unalmas MR sem bírná el, hát még a hallgatók.

Várkonyi Benedek esetében nem fenyeget ez a veszély. Az MR1 Kossuth Tér-Idő című műsorfolyamában például időről időre olyan hatalmas, ezért nehezen (vagy a roppant értelmezési tartomány miatt épp könynyedén) megfogható témákat dolgoz fel több adáson keresztül, mindig körültekintően, érdekesen, mint például a művészet vagy a pénz fogalma. Jó csönd herceg címmel most a (na?) csönd van soron.

– A csönd képes és alkalmas arra, hogy vele elmerüljünk a végtelenbe, és ott azt találjuk meg, amitől a korszerű civilizáció megfoszt – csaknem mindannyiunkat. (…) Ha képesek vagyunk meghallani, okulhatunk belőle – kezdi Várkonyi Benedek. Megszólal Jelenits István piarista tanár, aki szerint a csönd hiányát akkor érezzük igazán, ha elveszítjük, s aki úgy véli, a csönd nem jelent feltétlenül némaságot, hiszen a beszélgetés is a hallgatásból indul. S ha jó, nem is válik zajjá. Csönd marad, személyközi. A szavak között hallható.

Bethlenfalvy Géza Kelet-kutató a csönd hagyományairól, a sorozat következő darabjában Upor László dramaturg a színházi csöndről, Garas Dezső kaposvári nyolcperces színpadi hallgatásáról a Mester és Margaritában, Harold Pinter csöndjeiről, a teátrum csöndjének birtokosairól beszél. Kúnos Lászlót Ingmar Bergman csöndjeiről faggatja Várkonyi Benedek, Fülöp Márta pszichológus pedig azt mondja: a csönd nem csak pozitív lehet – az agresszió is megjelenhet általa az emberi kapcsolatokban: van, mikor a hallgatás nem más, mint büntetés. John Cage klasszikus műveket hasonlít a forgalom zajához: Beethoven mindig ugyanaz, a közlekedés zajai sosem. Ő csak tudja, nagy csöndművész volt. És hát megszólal a város is, hangfénykép formájában, hiszen az utca csöndje is csönd. Meg légkalapács.

Heinrich Böll egyik elbeszélése, a mostani műsorban is megemlített Dr. Murke összegyűjtött hallgatásai jut az eszembe: a rádióriporter vágás közben nem dobja el, inkább gondosan összegyűjti az interjúalanyai csendjeit, aztán egymáshoz ragasztja, és lejátssza őket magának. Várkonyi is valami ilyesmit csinál, csakhogy éppen ellenkező előjellel: a hangot rendezi. Szóljanak bármiről, műsorai elmélkedésre késztető, okos, csendes programok. Öszszegyűjti a fogalmakat, precízen egymás mögé ragasztja a mozaikokat, fugázónak meg ott van Schubert, Goethe, Szép Ernő. Szerencsére nem csak magának játssza le, amit összerak.

(Tér-Idő MR1 KOssuth Rádió)

A rádiójegyzet a Népszabadságban

5palca_okfeherhatter1Mi az 5PÁLCA? Az 5PÁLCA egy bevallottan szubjektív évértékelő, a Céllövölde blog szerzőjének saját alapítású, semmilyen konkrét anyagi juttatással nem járó “zenei díja”. Vagyis: én találtam ki. Milyen kategóriákban kaphatott valaki 5PÁLCÁT?  A tavalyi év legjobb lemeze, legjobb klipje, legjobb DJ-je/producere, legígéretesetbb pre-order cucca, és 2008 5PÁLCÁS bohóca kategóriában osztottam ki az elismerést. Miért éppen 5PÁLCA? Egyrészt, harmonizál a blog címével – aki lőtt már vurstliban, tudhatja, hogy az öt pálcás nyeremények nem épp Samantha Fox-kulcstartók, vagy nyakba akasztható pénztárcák, hanem igazi vidámparki trófeák. Teszem azt: plüssmackók. Olykor kilyuggatott plüssmackók – a nagy nyeremények általában többször is keresztüllövetnek, mire végre hazaviszi őket valaki. Szóval, egyáltalán nem hibátlan nagyvadak – de azt hiszem, a tökéletes, hibátlan dolgok egyszerűen élvezhetetlenek. Miért nem 6PÁLCA? Mert, noha nyilván akad az öt pálcás ajándéktárgynál értékesebb, több pontos lövés után hazavihető motyó is a céllövöldékben, az ötös az egyik legszebb szám. És mert a 6PÁLCA hülyén hangzik. Miért van szükség az 5PÁLCÁRA? Nincs szükség az 5PÁLCÁRA. Globális, illetve nemzet- és zenestratégiai szempontok legalábbis egyáltalán nem indokolják a “díj” életre hívását. A személyes érdeklődés és a grafománia viszont annál inkább.

 

5PÁLCÁS Lemez

Vanis & Crain – Mekvart Szleng

mekvart2uc2Azért valahogy mindig bebizonyosodik, hogy nem érdemes temetni a lézer- és egyéb lemezeket, kiderül, hogy a netről leszipkázott mp3-ak nem helyettesíthetik a szépen betrekkelt cédét, a gyönyörűen barázdált feketelemezt – vagy ha mégis, legfeljebb csak a bírvágytól fűtött hallgatók esetében. Akiknek jóformán mindegy, milyen formában, csak a birtokukban legyen az a zene. Vanis és Crain 2007-2008 fordulóján megjelent produceri anyaga, a Mekvart Szleng előtt számos netes kiadványt adott közre, beatlemezeket, amelyeken akadtak súlyos és súlytalan, remekül sikerült és kissé félresiklott darabok is, mindenesetre azt már akkor is lehetett tudni, sejteni, spekulálni rá, hogy a két bítkovácsot a legjobb fából faragták, már ami a hiphopot illeti.

De az igazi „révbe érés” a Mekvart Szlenggel következett be, amelyet (hazabeszéd) az s*10 adott ki előzékenyen, digipakkban, szandokánosra, indiaira, tudja az ég, milyenre fazonírozva. És persze nem kevés hibával. A tökéletes lemez viszont hallgathatatlan, úgyhogy.

A Mekvart nagyon is hallgatható, és el is mondom gyorsan, miért ez az év lemeze nálam.

Nem azért, mert jómagam is közel állnék az s10 minilabelhez. És nem is azért, mert a Mekvart Szleng tavasszal megjelent második kiadásán lévő öt bónusztrekk egyikében Azurral szóöltve magam is Libikókáztam kicsinyég. (Vegyük most csak az első kiadást, amelyhez egyáltalán nem volt tevőleges közöm.) És még csak nem is azért, mert a szűkebb és tágabb ismeretségi körömből jó néhányan részt vettek a lemez készítésében.

Hanem mert minden esetlegessége ellenére, ez az egyetlen cucc idén, amely lerobbanthatatlan a lejátszómról, szolidan megbújik az ábécé szerint legutolsó mappában, hiszen hát V & C. Ez pörgött a legtöbbször, s még ha olykor léptettem is a kevésbé jól összerakott szöveges részeket, lényegesen több rajta az élvezhető, mint az élvezhetetlen. Most például Bankos Vándorára, az Akkezdet Phiai Szülinapjára, az NKS Garázsmenetére (utóbbiért Zenk és Nosh Chez nemrég vehette át Az Év Dala elismerést a hhhu zenedíj-átadón.) gondolok, de jó hallgatni az FL cuccát is, miképp Ponza Falodája, Korsód fel!-je is tök okés, és jólesik megtudni, mikor jó a kedve Vanisnak és BalekMC-nek.

És hát az úgynevezett kaliforniai-detroiti vonal is közel áll a szívhez, márpedig tagadhatatlan, hogy Crainék ezt képviselik magyar színekben, magyarul, magyar észjárással, magyar ízt adva az egésznek, na pláne magyar MC-k társaságában. Nem Cali, nem Motown – hanem Mekvart Szlengben.

 

5PÁLCÁS Videó

Bankos – ABC

myspace.com/bankosÉvek óta ülök a gép előtt, és nézem a rosszabbnál rosszabb magyar rapvideókat, közben meg arra gondolok, hogy vajon akiket én a magyar hiphop legjobbjainak gondolok, na, azok vajon miért nem készítenek már valamit? Valami jó kis valamit. Ne nagyzoljunk: nem klipet, csak videócskát, filmecskét, jó dalokhoz jó mozgót. És nem tudok rájönni a hiány okára. Talán Kornait kéne megkérdezni, de fájdalom, ő nem ül a szomszéd szobában. És hát azt talán még ő sem tudná megmondani, miért ilyen szegényes a magyar hiphopvideó-termés.  

Aki az anyagi nehézségeket emlegeti, legszívesebben szájon vágnám – persze, nem teszem, nem szoktam.

Mert amely videó konkrétan szabadnak tűnő költségvetéssel készül, esetleg milliókból, még az is nézhetetlenül rossz, de legalábbis gagyi, minden invenció és kreativitás nélküli. Ahhoz például nem kellenek a sleppben üldögélő éceszgéberek, hogy teee, hívjuk már meg Koós Jánost, mert az milyen brahi. Persze, van néhány videó, amelyik szépen van fényképezve, amelyben jók a képek, a hangulatok – csak azoknál meg sajnos az a helyzet, hogy a film felett hangzó zene hagy nem kevés kívánnivalót maga után hiphopilag, és az sem éppen üdvös dolog.

Az egyik csapat, amellyel kapcsolatban hosszú évek óta értetlenkedem a videók hiányán, éppen a Kriminal, amely nem tartozik ugyan a minden hónapban lemezeket szóró társaságok közé, mégis, azért jó néhány fontos kiadvány jelent meg náluk az elmúlt esztendőkben. Vártam videót a Rapmotelről, vártam az *****-ról, vártam az MLKK-ról, vártam a Hanyag eleganciáról, vártam az FL cuccokról. És, persze, vártam a B-Oldalról is.

Decemberben, a Rapmotel Replay és az ABC EP kapcsán készült el az első kriminalos videó, jelesül az ABC című trekkből. A Bankos és barátai, Szurdi András, Bazer, Tish, Blik és Nikon által minimális pénzből, kalákában készített animáció, úgy érzem, percek alatt hazavágta az eddigi magyar hiphopvideó-termést.  A legfőbb bírálat, amely az ABC-t érte: kevés benne az élőkép. Hovatovább nincs is. De bele lehet gondolni: milyen antré lett volna egy utcaklip, ahol széles mozdulatok kíséretében van jól megmondva a tuti – és mennyivel jobb egy ilyen belépő, az egymásba fűzött fiktív újságrészletekkel, az ország legjobb firkászainak munkáival, a budapesti házrészletekkel, a régi tízforintosokkal, a magasról fotózott Szabadság-szoborral – és a megannyi, első, második nézésre akár fel sem tűnő, itt-ott vicces momentummal.

Személyesre sikerült az ABC, és talán ez a legnagyobb előnye. Egyetlen gyenge pont: néhol némi üresjárat érzésem van, mikor a „kamera” másodpercekig pásztáz sima pesti ablakokat – ezt is meg lehet ideologizálni, én mégsem akarom. A lényeg: nemhogy az elmúlt év, vagyis 2008 legjobb rapvideójával van dolgunk, de alighanem a legjobb magyar rapvideóval.

 

5PÁLCÁS DJ-Producer

Cadik

myspace.com/cadikofmembran„Worth listening the Central European Dilla” – idézte egy virtuális ismerősöm az általa Cadikról olvasottakat. A Céllövöldén már szépen megemlékeztünk a DJ-producer érdemeiről (itt a lemezkritika, itt meg az interjú), aki Séfel Pál alteregójaként küldi tele a budapesti és vidéki klubokat a legfinomabb hiphop zenékkel, s aki Basic címmel tavaly ősszel jelentette meg első szóló produceri anyagát az All Soundznál. Noha a Membran formáció egyik tagjaként már 2007 végén is kellemes útravalóval látta el a hallgatókat, a Basic tekinthető igazán a produceri debütnek: itt minden beat az övé.

No és persze a közreműködőké, akiket bátran nevezek az amerikai underground krémjének – noha biztos vagyok benne, hogy ez a rész csak a Nagy Elit egy kis szelete. Egy kétszáztudjaajóéghánymilliós országban a crème de la crème kifejezés is egész más értelmet nyer, mint mondjuk hazánkban.

A cucc külföldi blogokon is felbukkant mint letölthető csomagocska, az anyag bekerülési költségeit tekintve ez talán kár, a lehetséges ismertséget és elismertséget azonban mindenképp előreviheti Az Ismeretlen Blogger, mikor megosztja a Basic-et.

Mindegy: a lényeg, hogy csupa nagyon jó tengerentúli (és persze magyar) MC helyezte szövegeit a szombathelyi származású, huzamosabb ideje azonban Budapesten élő Cadik tényleg házrengető zenéire. Az exkluzív, túlnyomórészt Budapesten készült felvételeken hallható Invincible, Medaphoar, eLZhi, Phat Kat, One Be Lo, Finale, Blu – a magyar vonalat Dizko Stu, Judie Jay, Sena és MC Zeek viszi, faszán. A házi zenerendszerem ezer sebből vérzik, de szerencsére alkalmam nyílt Cadik saját stúdiójában meghallgatni a teljes anyagot még megjelenés előtt, ahol ritka tapasztalat kerített hatalmába: valóban érezni véltem a hangfalakból áramló lágy szelet, ami tényleg a kanapéhoz szögezett egy háromnegyedórára.

És noha nem kiköpött turntablista, DJ-ként is ő nekem a tavalyi év 5PÁLCÁSA, amennyiben szerdánként fixen megőrjíti például a Rewind – hiphop idején még talán csekély – közönségét, s alkalmanként máshol is megcsillantja a friss bakeliteket (-okat), személyét tekintve szerényen és csendesen, sildje alól csak néha felpillantva regisztrálja, hogy okés a hangulat. Mert rendszerint nagyon is okés a hangulat.

 

5PÁLCÁS Pre-order

Káva – 1.0

kavakep„Honnan tudnád, mi a ré, ha azt se vágod, mi a dó?” Az egyik (ha nem a) legaktuálisabb kérdés a mai magyar hiphopban. Annyira súlyos, hogy már kérdőjel sem kéne a mondat végére. Általában nem is magának teszi fel az ember – általában senki sem teszi fel senkinek, épp azért olyan húsbavágó. Nem spanyolviasz, persze, évezredek óta elég jó pr-je van az önvizsgálatnak, alkalmazni mégis kevesen szeretik. Ezért néha hála tölti el a szívet, ha valaki a fülhallgatós magányban felhánytorgatja a témát, mintegy reflexszerűen, mert akkor reflexszerű tud lenni a válasz is, nincs terelés, egyenesség van.

Aki még ilyenkor is hazudik magának, az meg is érdemli.

A Káváról mindenképp érdemes tudni (ez a mondat itt be is fejeződhetne akár, de nem fog), hogy nem sramli, továbbá, hogy az 1.0 című, nemsokára megjelenő anyag az év egyik legsúlyosabbjának ígérkezik.

Nekem szerencsére már 2008 legjobb cuccai közé is bevadászta magát: ha el tudna rongyolódni az mp3, vadnyugati lenne a kis Creative-om. Minden együtt van: nagyon korrekt, finom beatek, pontos és jó szövegek, jó közreműködők, valamint három egészen különböző építkezési, alkotói módszer és végeredmény: flow. EFueRa és Szimat nem ma kezdték, El Magicóról nem is beszélve, ugye, mégis: az 1.0 debütlemeznek számít, és akárhogy is: ez a debüt több mint bemutatkozás: belesül a névjegy az asztalba. Nem tudni még, milyen hosszú, mindenesetre hízelgő bejegyzés a tébányai lemez a hazai hiphop naplójába, mert azt történelemkönyvnek azért mégsem lehet egyelőre nevezni. Vagy lehet éppen, csak az már szerénytelenség volna.

Nekem tehát egyértelműen a Káva számít az év felfedezettjének. És mikor mondjuk újabbnál újabb magyar nyelvű, enervált, rissz-rossz reppekbe botlom a neten, és épp kezd elszivárogni belőlem az utolsó csepp életkedv is, valamint kezdem azt gondolni, sőt néha hangosan is megkérdezem a pszeudóreppesre beállított fotókon pózoló nettó hülyegyerektől, hogy “bazmeg, nincs füled vagy mi a jóég van?”, na, akkor eszembe jut, hogy nem kell olyan nagyon félni 2009-ben sem, mert akad, aki nemcsak a dót meg a rét tudja, de nagyon jó úton halad, hogy nemsokára az egész skála ott legyen a zsebében. És ez azért megnyugtató. A Céllövölde lejátszójában mint Heti Fav Exkluzív: Káva & AKR – Karib

 

5PÁLCÁS Bohóc

FankaDeli

myspace.com/fankadeliRoppant szűk körben (1 fő) végzett közvélemény-kutatás eredményeként FankaDeli részesül a Céllövölde 5PÁLCÁS Bohóc díjában. Félreértések elkerülése végett: nem az elmúlt hónapok zenei termékei miatt nyerte el a megtisztelő címet, hiszen úgynevezett nemzeti hiphop dalaiban sok olyan problémát is érint, szóvá tesz, amelyet érinteni muszáj, s amelyben olykor még egy olyan megveszekedett nemzetrontó zsidóbérenc liberálbolsevik zughírlapíró is igazat tud adni neki, mint én. Az írásos és/vagy közéleti tevékenység az, ami sokszor tragikomikus hatást kelt.

Kár tagadni: az eredményhez az is hozzájárult, hogy nevezett előadóművész nagy nyilvánosság előtt becsületsértést és rágalmazást követett el, mikor e blog szerzőjét a drogok mellett érvelő emberként, s az Offline Magazin munkatársait úgyszintén drogosokként aposztrofálta. A purparlé egy, a magazin hasábjain megjelenő lemezrecenzió kapcsán „robbant ki”, és F. részéről hosszú passzusokban kulminálódott. Persze, részemről is hosszas passzusok voltak olvashatók az ügy kapcsán a hiphop.hu-n és az Offline weboldalán – előbbiről „nem tesz jót az oldalnak” hivatkozással, utóbbiról úgynevezett balhécsendesítési szándékból végül is lekerült a cikk. (Ide kattintva letölthető A kritikáról és más démonokról című, meglehetősen bő lére eresztett publi, F. oldalán pedig elolvasható az ő verziója.)

De a hazugság, a rágalmazás, a becsületsértés még nem tesz valakit 5PÁLCÁS Bohóccá, ahhoz azért még Magyarországon is több kell.

Nem árt például, ha valaki módszeresen figyelmezteti a fórumozókat a magyar nyelvtan tiszteletben tartására, miközben ő maga módszeresen és nagy ívben tesz a központozásra és az egyéb finom grammatikai, stilisztikai szabályszerűségekre. Továbbá módszeresen törli a szalonképtelennek, a Salátamagazin háziirendjével ellentétesnek ítélt hozzászólásokat és némely felhasználók komplett regisztrációját, de közben szemet huny a legalpáribb, legaljasabb, legmocskosabb ócska náci beszédet napi praxisként űző weboldalt és egyéb jobbszél portálokat nyíltan vagy bújtatottan reklámozó hozzászólások felett, hogy akkor már a Szálasi-féle magyarság-útmutatót ajánlgató egyik fórumozói komment érintetlenül hagyásáról ne is beszéljünk.

Ám ha valaki igazi 5PÁLCÁS Bohóc akar lenni, úgy juthat legközelebb a célhoz, ha a reggeli sajtos omlettbe a trappista mellé reszel egy kis Star Warst, no meg nem is olyan csipetnyit a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből és egyéb obskúrus, szennyirodalmi termésekből, mindezt leheletnyi paranoiával is megszórja, hogy aztán szépen elkezdjen „sötét oldalról” meg „titkolt szövetségről” handabandázni, hozzá még zsidózni is kicsinyég (nem az Izrael-kritikára gondolok). Ez lett a púder az arcon.

Tegnap egy jó karban lévő negyvenes nőt láttam a 60-as buszon. Bár a csizmákért nem vagyok oda különösebben, neki jól állt a majdnem térdig érő. Finom nadrág volta rajta, szép fémcsatos bőröv, derékig érő kis dzseki, kigombolva. Szűk farmer – számára nem éppen előnytelen viselet. Hosszú fekete haj, tényleg sukár volt; aligrúzs az ajkain. Koromfekete napszemüveg az orrán, nagylencsés. De nem elég nagy, hogy eltakarja a jócskán kilógó monoklit.

Kevésbé jó karban lévő hatvanas nőt is láttam már teljesen szezonidegen szemüvegben, szintén monoklival. Huszonévest nyáron, dögletes melegben, hosszú ujjúban, de még úgy is látszó zúzódásokkal. Takargatta. A szüleinek nyilván azt hazudta, beverte valahová. A jó karban lévő negyvenes a munkahelyén biztosan azt mondja, leestem a lépcsőn. Ha legközelebb sántítva megy dolgozni, akkor meg azt, nekimentem a konyhaasztalnak. Elestem hólapátolás közben.

Nem olyan könnyű kimondani: bántalmaznak. Ütnek, rúgnak, néha csak azért, mert öt perccel később megyek haza, vagy mert a buszon, a 60-ason, mondjuk, rám mosolyog egy férfi. Elsózom az ételt. A gyerek egyest hoz haza. Vagy mert a hétvégén kikapott a DVSC. A nyerőgép elvitte a fél fizut. Mert holnap sztrájk lesz. Mert esik az eső.

Csak úgy.

A családon belüli erőszakot úgy kezeli a társadalom, mint a családi költségvetést: nem avatkozik bele. Mindenki úgy osztja be a konyhapénzt, ahogy akarja. Mindenki úgy veri a feleségét, a gyerekét, ritkábban: a férjét, ahogy jólesik. A gyerekeket ugyan elvileg védi az állam, akár ki is emelheti a családból, de a rutinos gyerek- és feleségverők pontosan tudják, hogy kell ütni, rúgni, hogy ne nagyon legyen külsérelmi nyoma az erőszaknak. S hogy a lelki terror milyen módjait kell alkalmazni, hogy a bántalmazottak csendben maradjanak, sőt még ők kérjenek elnézést, amiért nem megfelelően tartották oda másik orcájukat is. Bár a zaklatás tavaly december óta bűncselekmény, normális távoltartási törvény tudtommal nem létezik, és még ma is dívik a „majd ha vér folyik” kezdetű ócska és aljas rendőrduma. És akkor egy ilyet olvasok a keddi MTI-hírek között:

Újabb férfit tartóztattak le szendviccsel elkövetett testi sértés miatt egy floridai kisvárosban. Szűk egy hónap alatt ez már a második kenyérfegyveres támadás az alig 90 ezer lakosú Port St. Lucie-ben.

A rendőrség közleménye szerint a tettes egy autóbiztosítás körüli vita hevében vágta barátnője arcába szendvicsét, majd ököllel fejbe is verte. A 20 éves férfi elismerte a szendvicsattakot, de az ökölcsapást tagadta – áll a helyi idő szerint hétfőn kiadott közleményben. A támadót pénteken vették őrizetbe testi sértés címén.

Novemberben egy másik pár autózás közben veszett össze, és a férfi annyira dühös lett, hogy a kezében lévő szendviccsel csépelni kezdte szerelmét és leverte a szemüvegét. Emiatt aztán a nő nem látta rendesen az utat, ami veszélyeztette a közlekedést. A 19 éves ifjút családon belüli erőszak jogcímén vették őrizetbe, és 7500 dollár – 1,6 millió forint – óvadék fejében engedték szabadon.

A rendőrség egyik esetben sem közölte, hogy milyen szendviccsel verekedtek.

Kurvára nem kell szeretni Amerikát, felnézni rá, satöbbi. De úgy megnézném egyszer, hogy valakit egy egy vélt ökölcsapás és néhány, füstölt tarjás bagettel véghezvitt ütés után bekasztliznak, azt’ lehet pergetni a válságforintot.

Úgy 2048-ra várom az első ilyen témájú bűnügyi tudósítást. 

Nagy Béla fotója - Magyar Nemzet Online– De hiszen ugyanazt csinálják, ami ellen tüntetnek – szólal meg Ági szerda este, kicsivel nyolc előtt a Stefánián. Ági kiskabátot és finom kötött pulóvert, szép keretes szemüveget és sugárzó okosságot visel magabiztosan. Először úgy volt, hogy moziba megyünk, igazi randevúgyilkos drámára, aztán ez lett belőle, valóságsó a szlovák nagykövetség előtt. Még nem volt ilyenen, azt mondta, mikor felvetettem az ötletet, aztán kisvártatva, hogy oké, menjünk.
Szerintem többé nem megyünk.

Minek? Ha abszurd élményt akarok, elhívom egy Ionescóra.

Mondjuk arra jó volt ez a szerda este, hogy a szkepszisben feltétel nélkül hívők is megbizonyosodjanak róla: ezek balhét akarnak, még ennél is nagyobbat, s hogy az egy hete Dunaszerdahelyen történt tényleg gyalázatos, a szlovák rendőrség által nyilvánvalóan, ám eddig nem bizonyíthatóan politikai megrendelésre elkövetett szurkolóverést konkrét casus bellinek tekintik. Az úgynevezett nemzeti radikálisok. Vagy kik.

Tényleg, kik?

Ha minden úgy van, ahogy mondják, vagyis hogy lényegében csak ők éreznek igazán aggodalmat a magyarság sorsáért – ezt abból sejtem, hogy mindenki mást kifütyülnek -, akkor a magyarság sorsa lassan elkezdhet aggódni. Mert mit lehet várni egy olyan társaságtól, amelyik egyszerűen nem gondol bele, hogy amit nap mint nap az írott szóval, társasházi pletyka során, a kisközértben, az újságosnál, és lényegében: a szlovák nagykövetség előtt is csinál, az legalább olyan ócska és sovén, mint ami ellen felemeli nem ritkán mocskos szavát.

Ha meg belegondol, de mégsem rest totálisan komolytalanná mázolni a legfontosabb problémát, akkor talán még rosszabb a helyzet. Mert a zászlóégetés, mocskoszsidózás, tótgyalázás, gyilkosgörényezés közepette valahogy elsikkad, hogy Európa majdnem közepén egy rendesen fasisztoid pártelnök folyamatosan, mintegy életvitelszerűen gyalázza a magyarokat. Elsikkad, mert elsikkasztják. Szegedi Csanád Jobbik-alelnök például azzal, hogy azt mondja: a szlovákok csak ideiglenes vendégek a Felvidéken. A gárda főkapitánya azzal, hogy a szlovák termékek bojkottjára szólít fel. A tömeg meg azzal, hogy hagyja magát Jobbik pártpropagandistává degradálni, s hogy jóvoltából hosszan tartó momentuma lehet egy ilyen rendezvénynek a Szlovákok nincsen hazátok! hangsor énekelgetése, a Guantanamera dallamára. Ami nemcsak zenei értelemben gáz.

Ma éjjel nem hat rájuk

Arra viszont remek, hogy Slotának és haverjainak legyen mivel tüzelni az ottani radikálisokat.
– Nincs hazád – az egyik
– Nem, neked nincs hazád – a másik.
– Nem igaz, mert neked nincs hazád.

És akkor így lesz ez most már mindig. Csak a határozott kiállás, de kulturált hangnem vezethetne eredményre, józanságnak azonban nem nagyon van nyoma egy-egy ilyen nagygyűlésen, tiltakozáson, akármin.

Még meghallgatjuk a Hungarica együttes Morvai Krisztinával közös, legújabb számának ősbemutatóját, beszerzünk néhány röplapot, megtudjuk, hogy a Jud Süss DVD-n négyezer, de színes fénymásolt borítós kalózpéldány is vehető feleannyiért ugyanattól az árustól, akinél amúgy Istóczy Győző reprint is akad – a Romantikus Erőszak koncertjét viszont már nem várjuk meg. A Magyar Gárda felsorakozott tagjai előtt elballagva arra gondolok, a kiskabátot, finom kötött pulóvert, szép keretes szemüveget és sugárzó okosságot magabiztosan viselő Ágit jövő héten inkább tényleg moziba viszem.

A publikiscica a Népszabadság.hu-n

CS.I.Z. / orizatré BLOGJA

Photobucket

címkék

1 5PÁLCA 7RÉTEG 990 abszurdi akph akr all soundz apropoh arabian prince azur az árral szemben b.i.g. babygrande balek mc bankos barack obama bbe beat generation beatmaker beat market beatpakk ben sharpa bigmek binder károly bleubird blue sky black death bobafett bobakrome bootsie budapest folyóirat báró kvázi cadik camera obscura carter revard cikkajánló ck records columbo crain cseh tamás cypress hill céllövölde day debüt delicious vinyl dillage dillázs dj slow dopeman dr dre e357 eckü emshow ep eric lau essemm faktor fankadeli fantomaz feszt film fotó funktasztikus fura furakor g.o.d. genius loci gárda gördeszka hazai heti fav HIPHOP holmi hősök ice cube illa j illegalvoice illtunes indiana interjú jacko j dilla jean_grae kanye west kiállítás kompany koncert kool kasko kotta kriminal kritika KULT KÖZ káva kékfény könyv kül le marietta lemez lp madlib magma masspro maszkura mediawave mega sound system mf doom mil mix mixtape mr masters mr pastell média n.w.a. nks norba népszabadság oddateee offlineMAG orizatriznyák paul mutant pilinszky pol ponza Prada pre-order punnany massif póker pörzse ra radio raf rahel rico romlott hazai rza s*10 saiid sean combs slam slam poetry snoop dogg stones throw subicz gábor suhov SZABADEDZÉS szalonnazsír szimat szolgálati szakasz takeshi tawiah televízió the glitch mob theshow tila tequila tribute tüntetés ubiquity usztics vanis videó volt válság woody allen writing XVI. Benedek zomblaze zsola zéessó

CellovoldePOD

Ide is

Photobucket

mostanában

Photobucket Photobucket

ARCHÍV