You are currently browsing the category archive for the ‘népszabadság’ category.

Reklámok

idén is a kín, a keser, a nyöször a főnök a World Press Photón

Az év sajtófotója - Anthony SuauMost őszintén: kit érdekelnek a hópárducok, kit mozgat meg Dennis Hopper portréja vagy éppen Amato úr kamaraszínháza, mikor szügyig gázolhatunk az etnikai konfliktusokban, a természeti katasztrófákban, az emberi plazmában: a szenvedésben. Idén is a kín, a keser, a nyöször az úr a World Press Photo kiállításon.

Pedig hópárducból már csak pár ezer példány van a Földön, a humanoidokból viszont – jöhet népirtás, földrengés, esetleg szimpla kis polgárháború – még így is akad vagy hat-hétmilliárd. Az idei World Press Photóra érkezők azonban láthatólag nem a természetfotókat nézegetni jöttek a Millenárisra, hanem – a képek előtti vizsla koncentrációt látva – sokkolódni. Van is mitől.

Fu Yongjun sorozata még majdnem andalít. Egy barackfa színeváltozásait mutatja meg, amely a Nyugati-tó partján álldogál – ha gyakran forgatunk egyjüanos bankjegyet, ismerős lehet a hely. Li Jiejun portrésorozatánál már keményedik a helyzet, de még mindig az iszonyaton innen vagyunk: világhíres fotók remake-jei láthatók – Joe Rosenthalt A dicsőség zászlaja, Capát A milicista halála és a Normandiai partraszállás, Eisenstaedtet a Győzelem napi csók idézi -, a képek hőseit játékfigurák alakítják. Szép és vicces, ha nem is okvetlenül vidám idézőjel.

Hétköznapi vértócsa

Hogy aztán jöjjön a durvulás. Lissette Lemus fotójával kapcsolatban nem is maga a kép okozza a legnagyobb döbbenetet, pedig: egy fekete Volkswagen kisbusz ablakaihoz megannyi kíváncsi gyermekorr nyomódik, mind kifelé néznek, az utcára, ahol speciel két iskolatársuk anyja fekszik kiterítve, feje alatt vértócsa. Mégis, a képaláírás az igazán hátborzongató: 1. díj, hétköznapok kategória. El Salvadorban járunk ugyanis, ahol naponta átlagosan tíz gyilkosság történik.

Ezen a ponton adjuk fel a módszeres végigséta elvét, és csapongunk kicsit. Látunk a kilakoltató rendőröknek ellenálló anyát, karján meztelen gyermekével, tüntető férfit a katonákkal szemben, csuklóján piros valami csordogál; a tavaly novemberi, Mumbaiban történt terroristatámadás pillanatait pedig Sebastian D’Souza idézi elénk. Walter Estrada és Yasogushi Chiba is a kenyai etnikai villongásokat mutatja meg a világnak, csak más-más aspektusból. Előbbi a “torokra tapadó bakancs – véres fogsor – riadt kiskölök – elszánt utcai gerilla” kombót választotta, utóbbi viszont a hagyományokat őrző, úgynevezett tisztességes háborút: íjjal felfegyverzett maszáj harcosok egy domboldalról lövögetik a többieket, nincs trancsír, közelharc és egyebek.

Akárhogy is, idén kevesebb holttestbe botlunk a Millenárison, mint mondjuk tavaly, a borzalmak viszont tartják előkelő helyüket, és ez valahol természetes is. Az orosz-grúz konfliktust, a szecsuáni földrengés következményeit, a hajléktalanproblémát, a rákos albínókat vagy épp a hondurasi szexmunkásokat bemutató sorozatok egyébként is figyelemvonzóbbak, mint például az autista gyermekeit egyedül nevelő anya története, vagy az amúgy remek sportfotók.

Amato úrra senki nem kíváncsi

Az év sajtófotójának választott Anthony Suau-kép, bár nagyon rendben van, elsőre mégsem üt nagyot: egy clevelandi detektív lopakodik egy feldúlt lakásban. A kísérőszövegből derül ki, miért ez lett az év képe: egy a hitelbe belerokkant, majd kilakoltatott család házában történik mindez, hümmögünk, na igen, a gazdasági válság odaver. Ugyanígy vagyunk a munka nélküli fekete férfi meggyötört arcával, a tanácstalannak tűnő brókerekkel is vagy éppen Callie Shell szériájával, amely Barack Obamához kapcsolódó életképekből áll: a fotó mögötti történet legalább olyan fontos, mint maga a kép. Hiszen azért sajtófotó.

Épp ezért kár, hogy a Jonathan Torgovnik gépéből kipattant sorozat, vagyis Amato úr New York-i magánszínházának édesbús képi története előtt kevesebben álldogálnak, mint a soknapos vízi hullát ábrázoló fotó előtt. A próbára a nézőtéren egyedül várakozó, az ebédjét magányosan, papírtányérról fogyasztó, a közvetlenül a premier előtt a színpad alatti vezérlőben baseballközvetítést néző öregúr az idei szezonban már ki sem nyitotta színházát. Ez is válságsztori. Azt pedig végképp hagyjuk, búcsúzólag hányan állnak meg a szerencsétlen nautiluscsiga, ugrópók, kaffer szarvasvarjú és a vörös szemű levelibéka makrózott képe előtt. Pedig a súlyos szenvedésmenü után jól jön a laza desszert.

A nyertes képek galériája itt látható.

A cikk a Népszabadságban

Ben Sharpa, Oddateee és Bleubird az A38-on

ben sharpa - forrás: www.myspace.com/bensharpaA csütörtöki meteorológiai borút este ipari mennyiségű düh, nagypofájúság és mi tagadás: némi gyűlölet is követte. Utóbbiak a színpadról érkeztek, nem a szvetterünk ázott tehát, hanem szívünk-lelkünk impregnálódott.

Ha új partisorozat indul a fővárosban, pláne, ha hiphop vonatkozású, még az olyan megveszekedett hívők is szkepszist táplálnak a dolog iránt, mint a tudósító, aki túl sok karón látott már túl sok varjút ahhoz, hogy csont nélkül elhiggye: már megint valami nagyszabásúval, egyedülállóval, még soha nem volttal áll szemben. Gyanúja rendszerint beigazolódik, az elsőre pofásnak tűnő varjúról kiderül, hogy cafatokban hullik a tolla, és egyébként sem károg, legfeljebb csiripel.

És akkor itt a Real Your Nature, amely havonta jelentkezik az A38 Hajón, valamelyik csütörtökön, és amely a célkitűzés szerint helyzetképet kíván adni az elektronikus zene valódi jelenéről és jövőjéről. Bár nem hiszünk abban, hogy Budapest végletesen el volna maradva, ami a kortárs zenék ismertségét és kedveltségét illeti, mindig jól tud esni a népművelés. Az első alkalomra három, valóban rendkívüli MC-vel készült az A38 Hajó és a programsorozat ötletgazdája, DJ Cadik: az Egyesült Államokból Bleubird és Oddateee érkezett, Fokvárost pedig Ben Sharpa képviselte a kulturális párbeszéd jegyében. Három nagyon különböző modor, stílus, beszéd- és előadásmód garantálta a miniszivárványt a pesti éjszakában. Halálos zsánermixbe csomagolt kortárs hiphop.

A floridai Bleubird elsőre enerváltnak tűnt, és ezen nem sokat segített, hogy egyedül létezett a színpadon, saját magának csavargatta és nyomogatta olykor a komputert, némi hangeffekteket előidézendő. Bevallható: eltartott néhány percig, míg kievickéltünk az “ez meg mi a franc?” érzetből. De aztán megvett a srác. Hogy nem a szokásos floridai nyugdíjas tempóval van itt dolgunk, akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, mikor rohangálni kezdett a színpadon, és közben cseppet sem csökkent a szövegdinamika. Vagy mikor a földre dobta saját magát. “Egy kis Pink Floyd, és egy kis Sonic Youth – ez a hiphop.” A nagy katarzisban mintha valami ilyesmi hagyta volna el Bleubird száját, ha jól emlékszünk – ezután pedig már alig volt meglepő, hogy leugrott a közönség soraiba, és Iggy Popot mímelt vadul.

Ez volna tehát a rock and roll.

Ben Sharpa, aki az apartheidet fő csapásirányként megjelölő rezsim elől Amerikába menekült, majd 1993-ban visszatért szülőhazájába, a fokvárosi gettók összes dühét, frusztráltságát, gyűlöletét és rendszerellenességét becsomagolta a turnékofferbe. A szétcsavart, műfajilag többé-kevésbé behatárolhatatlan, a technót, a dubot és a hiphopot érzékenyen keverő zenékre nyomott szövegekben a korrupt rendőröktől a multikon át a rasszistákig és az obskúrus establishmentig mindenki el van küldve erősen. Vastag, nyúlós, de kőkemény politikum. A Sharpa szeméből érkező villámok láttán még a dél-afrikai közügyekben tájékozatlanok sem hihetik, hogy a vezér kamuzik. Nincs mellébeszéd, nincs jópofi.

És akkor azt hinnénk, a drámaiság után jön a levezetőkör, de nem. Hogy a bronxi Oddateee is sokkolni tud, arra három remek oka is lehet. Egyrészt a szintén kegyetlen, testes és gúzsba kötő szövegvilág, másrészt a Dälek nevű producer zseniális zenéi, és aztán ott van A Gitáros, aki Oddateee mellett zúz, a nevét nem tudjuk. A tűpontos elektronika, a homályos, sejtelmes, gomolygó gitárfutamok és az emberi hang elegyének pszichedelikuma olyan, mintha a leghaladóbb mocskos szájúságot leöntötték volna a hatvanas évek LSD-mámorával, legalábbis ezt juttatta eszünkbe a koncert, pedig ott sem voltunk a hatvanas években.

Legalábbis nem emlékszünk.

A cikk a Népszabadságban

Mikor lesz finom a magyar csapvíz?

Kun Álmos: RendreváltásRestart – idén az újrakezdés az ARC plakátkiállítás fő témája. Van, aki zászlót foltozna, akad, aki lepkeszárnyat kölcsönözne a motorosoknak, más bilincselne vagy éppen atommal kezdené. Ötlet van bőven.

Fekete éjszakákon fekete autókból fekete sörétek repülnek cigányok felé, a főváros belvárosában erőszakos fél- vagy egész hülyék melegeket pofoznak – mert azok melegek. Vérbírói palástba bújó jegyző és rendőrkommandója járja este tíz után a Terézvárost csendrendeletileg, közepes méretű viharban órákig áll az vonat, mert villám csapott a váltókezelő dobozba (önéletrajzi megjegyzés), minden páros napra jut egy ingatlanpanama, a páratlanokra lehetőleg kettő. Jövő szeptemberig lehetne sorolni, mi nem stimmel ebben az országban. Csak hogy tudjuk: az Isten kalapján helyet foglaló bokrétáról van szó. Elpergő száraz virág.

Már a vázlatos leltárból is kitetszik, a legtöbb fronton valóban újratervezésre volna szükség, néha egyenesen szoftverfrissítés kéne a GPS-nek, nehogy még mélyebbre szippantson a sötét fenyves erdő, borúlátóbbak szerint: reterát.

Restart – szól az idei ARC plakátpályázat és kiállítás hívószava. Az újrakezdés pedig nyilván csakis úgy sikerülhet, ha számot vetünk az elrontott mindenséggel. Erre valószínűleg nem vaskos országjelentés-mappák a legalkalmasabbak, hanem, mondjuk, viszonylag könnyen dekódolható, tömör képi üzenetek, lehetőleg nagy méretben. Ez volna a plakát, a plakáterdő, hagyományosan az Ötvenhatosok terén. A tudósító kétszer sétált végig a placcon, egyszer a valóságban, másodszor a virtuális macskaköveken, és közelítőleg ugyanaz a hatás érte, kivéve hogy utóbbi esetben nem verte el az eső.

Tömény politikát vártam, nagyjából a bevezetőben említett topikok mentén, a beszűkült hülye, aki vagyok. Aztán abbamaradt az önostorozás: tán mégsem csak az én hibám, hogy mindenről az aktuális közéleti rend és trend jut az eszembe, még Vámos Róbert plakátjáról is, amely minden kezdet kezdeteként a hagymapirítást nevezi meg. Vagy ott van Sipos Zsuzsanna műve, amely tényleg nincs túlbonyolítva: Nagy Sári, gyaníthatóan kisiskolás tanuló fehér alapon kék tintával készült, gyöngynek éppen nem mondható zsinórírással köszöni meg szépen a Kedves Vízművek bácsinak, hogy ilyen finom a magyar csapvíz. A Gój Motorosokat – moly motorosoknak keresztelve – lepkeszárnyakkal ábrázoló, vagy az árpádsávot elfolyva mutató mű például csakúgy a pályázók (vö. magyarok) politikacsömörét hangsúlyozza, mint a népszerű “magyar vagyok, nem turista” feliratú póló továbbgondolt verziója: rokonszenves női kebleken feszülő textil hirdeti, “magyar vagyok, nem gárdista”. Van, aki nagyon konkrét üzenettel került ki a térre: Sinka Szabolcs például “szappannal mosná ki az összes ígérgető száját”. Ugyanő, utalva talán a helyzet menthetetlenségére, “atommal kezdené”.

Megfontolandó.

A nagyszerű gegekkel operáló munkák mellett akadnak persze a kiállított plakátok között erőltetett és közhelyes darabok is, de ezek száma az őszinte vagy épp keserédes mosolyra fakasztó alkotásokéhoz képest csekély. Mégsem vagyunk olyan nagyon nyugodtak, mire az egyébként valóban politikamentesnek mondható és magas színvonalú kulturális plakátkiállítás hirdetőoszlopaihoz érünk. Az oké, hogy ilyen jót tudunk vigyorogni magunkon, mondhatni, ez már fél siker – de vajon mikor érkezik meg a másik fele? Hogyan és mikor lesz a valódi “restart”? Ha hajlandóak vagyunk végre sértett és paranoid kiskölykök tolltúlmozgásaként értékelni a náci beszédet napi praxisként űzők szavait (Turai Balázs: Kuruc.infant, Borz díj)? Ha befoltozódik a lyukas zászló (Takács Béláné: Cím nélkül, II. helyezett)? Ha összeszedjük magunkat (Kovács Tamás: Önerő, fődíj)? Ha kattan a bilincs, és tényleg tovariscsi konyec (Kun Álmos: Rendreváltás)? Mikor lesz finom a magyar csapvíz? Sasvári Dóra: Újrakezdés magyar módra című, nem kicsit Pató Pál-ízű, harmadik helyezést elérő plakátját idézve: majd holnap?

Esetleg majd holnapután?

A Népszabadságban

A magasságos szerkesztők még bele is ürítenek a nappaliban álló Steinwaybe

tvSzarok rá – válaszolja Zana Zoltán, az alkalmi mentős az igazi mentősöknek, mikor azok halkan megjegyzik: ha a ilyen erővel tolja, mit tolja?, löki, taszítja a mentőautóba az egyelőre üres hordágyat, a majdani beteg le talál esni. Amúgy ha a Ganxsta Zolee néven elhíresült zenész tényleg megtenné, amit kilátásba helyez, akkor sem történne semmi különös. Még csak büdösebb sem lenne, mint azelőtt. Az idézett terminussal élve ugyanis: a „szarok rá” attitűd legalább annyira része a magyar kereskedelmi televíziók műsorpolitikájának, mint az ostoba és pongyola konfok a híradókban, a vállalhatatlan vicceskedés, meg a „melyik kétfogú tudja jobban szétverni a stúdiót fényes délután?” elnevezésű, kétségkívül jellemacélozó verseny.

Úgyhogy a Celebműszak című TV 2-es produkció végül is egészen következetes, azt adja, amit megszoktunk, s ez a fajta elvhűség igen dicséretes, még ha viszonylag kevés izgalmat rejt is magában. A képernyőn három úgynevezett híresség, akik kamerák kíséretében normális, hétköznapi munkát végeznek, Szőke András közértesnek áll, Balázs Klári állatkerti gondozóként exponálja magát, említett Zana Zoltán pedig mentőzik. Előképként a Piszkos munkák című, a Discoveryn futó széria jut eszünkbe hirtelen, amelyben az amerikai Mike Rowe mondjuk derékig van egy friscói kukában, egy halászhajón csinálja, amit a többiek, vagy épp a piócavadászokkal tart, és: dolgozik. Mint Ők. A melósok.

Aztán mikor Balázs Klári arról próbál meggyőzni egy tapírt, hogy noha szereti őt, mégis inkább hagyja el a helyiséget, Szőke meg flörtöl a csemegepultban egy hajlott korú asszonysággal, sajnálni kezdjük, hogy nem buta amerikainak születtünk, mert akkor mégiscsak a helyi erőknek köszönhetően lennénk gazdagabbak némi képcsőből előbukó gondossággal, profizmussal, tartalommal (televíziózásnak hívják), és nem kéne ehhez külföldi csatornákat bámulnunk feszt. Így meg itt vagyunk, mink, okos magyarok, és saját honfitársaink által vagyunk hülyének nézve, ráadásul a magasságos szerkesztők még bele is ürítenek a nappaliban álló Steinwaybe, hétköznapi rendszerességgel.

Mert a Celebműszakban csak nagyon kevés villan a bemutatni szándékozott munkakörök valódi jellegéből, a muhaha és bénázás abszolút túlsúlyban. Amíg azonban Balázs Kláriról csont nélkül elhisszük, hogy önerőből egzaltált, Szőke és Zana, szóval a két normálisnak tekinthető híresség esetében nem tudunk nem gondolni arra: póz az egész.

Kamu.

Egy hétig elvannak, aztán hazaviszik az egész mentőállomás, az egész csemegepult párhavi bérét, de legalábbis annyit, amennyiből az a tapír optimális esetben élete végéig vígan elvan. Már az sem furcsa, hogy minden programban ugyanazok bukkannak fel, nyilván véletlen, hogy mindig ugyanott nyílik ki a Pénzért Mindenre Hajlandók címlistája. Most viszont legalább kis erőbefektetéssel be lehetne bizonyítani, hogy a címlaphős is ember, s hogy nem állja meg a helyét Krausz Attila barátom definíciója, amely szerint celeb az, aki egy marék apróért megeszik egy marék bogarat.

Ez a történelmi esély viszont úgy jár, mint a hordágyra képzelt beteg. A néző meg úgy, mint a Steinway húrjai.

A cikk a Népszabadságban

A közszolgálat nem egy posztmodern folyóirat

tvCsak a hipokriták, meg a tökhülyék lepődtek meg azon, hogy a hétfői Napkeltében Vona Gábor egy szerinte méltatlan kérdésre azt válaszolta Betlen Jánosnak: ha a műsorvezetőt enynyire izgatja a zsidókérdés, talán költözzön ki Izraelbe, ott napestig lehet ilyesmiről beszélni, s hogy ő egy magyar pártnak az elnöke, hadd foglalkozzon inkább Magyarországgal.

A méltatlan kérdés egyébként úgy szólt, mit tanácsol Vona a párt híveinek-szavazóinak, hogyan viszonyuljanak a Rudolf Hess emlékére rendezendő, azóta betiltott szombati tüntetéshez, elmenjenek vagy ne.

A nemzetközi szpáhifelvonulást egyébként a magyar fővárosban rendezték volna, neve is van: Budapest. És akkor talán ennyit a méltatlanságról – tulajdonképpen rég hallottam már ilyen méltányos riporteri gesztusról: Vona ritkíthatta volna a nyilvánvalóan teljesen rosszhiszemű szpáhigyanút pártja körül, mondjuk olyanformán, hogy tömeggyilkosok emlékét nem simogatjuk pávatollal Magyarországon, vagyis konkrétan sehol sem, mert az paszszé. Ehelyett elküldte Betlent Izraelbe, elegánsan.

Nem érdemes leragadni a pontnál, hogy a pártelnök így azokat is elküldte, akik a Jobbik és a kapcsolódó szervezetek demonstrációin zsidóznak, úgy a tömegben, mint a pulpitusról – el lehet képzelni, őket mennyire érdekelheti a zsidókérdés. Fontosabb, hogy a sokat idézett mondat után még egy percen át folyt a beszélgetés, Betlen felemelte a hangját, és mutogatni kezdett, ahelyett, hogy rögtön elköszönt volna, mondván, ezt itt nem lehet, és beúszott volna egy Potemixreklám. Hogy nem így alakult, abban azért benne vannak az elmúlt évtizedek vastagon.

Húsz éve gyakorlatilag az összes praktizáló közéleti elmebeteg, minden szpáhi és ellenszpáhi végigrohanhat a reggeli-esti műsorokon, és az esetek túlnyomó többségében azt hadoválhat össze, amit csak akar. Igazi anything goes. Csakhogy a közszolgálat nem egy posztmodern folyóirat. Mégis, alig akad adekvát riporteri reakció – rendszerint tétovaság vagy hallgatás, néha lágy dorgálás, ritkán felháborodott habogás a válasz, és szinte sosem ajtómutatás. Másnapra elfelejtjük az egészet, de jövő keddre biztosan, úgyhogy szerdán újra behívjuk őket, azokat, akik egyébként mindig vérig sértődnek, ha nem arról kérdezik őket, amiről beszélni akarnak, hallatlan pimaszság, de tényleg.

Kár az izzadságos illúziókért, a retardáltság kifejezetten pártsemleges. Erre rávilágítani: riporteri feladat. Csakhogy ahhoz fel kéne készülni, jól kalkulálni a hülyeség számrendszerében is, és gyorsan, hatásosan riposztolni. Vagy elköszönni. Na, ez az, ami a magyar tévériporterek többségének nem megy. Csurka meg az ő zsidó hentese, Moldova meszkalinálmai Kádárról, Thürmer és a multik, Szíjjártó és Nyakó, Horn Gábor és a pártérdek, Torgyán és Torgyán, Morvai és a magukfajták – farkincaproblematika, Vona és a zsidókérdés. Erős a gyanú, hogy ma nem itt tartanánk, ha a szép reggelen, mikor Grespik László DNS-ügyi főtisztviselő kenyérgalacsinokkal dobálta meg a riportereket, azok nem fagynak le, hanem szépen összegyűrik a jegyzetlapjaikat, és visszadobnak, hogy héló!, öreg, kapjál már a fejedhez.

Persze, lehet, hogy már akkor is késő lett volna.

A jegyzet a Népszabadságban

tvMindenekelőtt szomorú kötelességemnek kell eleget tennem: szerda este, életének négyezer-nyolcszáznegyvenkilenc-négyezer-nyolcszázötvenedik epizódjában Magdi anyus legurult a lépcsőn, majd kis idő múlva: elhalálozott. Egy papírgalacsin okozta vesztét. Meglátva az összegyűrt anyagot, feléledt benne a takarítónői lelkiismeret, visszafordult a lépcsőről, mondván: “a csudába!”, felszedi gyorsan. Nem jött össze.

A neten néztem meg az esést, minden bizonnyal a hét médiaeseményét. Mintegy másfél napos késéssel értesültem a halálesetről, mostanában ugyanis kizárólag pókert és Comedy Centralt vagyok hajlandó nézni, mert egy rossz hívásmegadás vagy egy félhülye amerikai sitcom is jobban leköt, mint a hőségtől remegő magyar médiatáj. Ha rátenyerelek-fekszem-ülök a távirányítóra, azért olykor véletlenül csatornát váltok, egy kis Pörzse Sándor, lazításképp, csakhogy pár másodperc múlva hiányozni kezd a nevetőgép. Így telik a nyár.

A múltkor is útban lett a távirányító, jött az Echo megint, a Bírósági történetek Liebmann Katalinnal, és akkor lejegyezném az első percek kulcsgondolatait, hívószavait. “Közéleti sodró események” (az esemény, amint éppen sodor), Ben Quick a Hosszú, forró nyárból, Schiller, Ármány és szerelem, hazugság, aljasság, tűzvész, a politikai élet manapság, önös érdekek mentén stb. Beszólás a szadinak, odavágás a kommancsoknak, és közben egy Marlene Dietrich-szerű mosoly, amely most nem a Kék Angyal színpadáról, hanem a zuglói stúdióból érkezik. És még csak a műsor első két percén vagyunk túl.

Na, hol az igazság?

Az egykor körzeti rádiós, tévés, híradós, aztán MDF-es OGY képviselőjelölt, később Torgyán-közeli, jelenleg pedig a kisebbik jobbos tévén műsort vezető Liebmann Katalin előttünk építi magát véleményformálóvá, közben alkalmazkodni próbál a vonalasokhoz. Csak míg mondjuk Bayer Zsoltnak van stílusa, és a külpolitikai műsorának első perceit rendre belpolitikai ízű jegyzetek elmondására használó Szaniszló Ferenc mondatai rendben vannak, Liebmann Katalinnál még az amúgy fontos interjúk, összeállítások se mindig ússzák meg. Mit jelent vajon az, hogy valakinek a “kezeit vékony vastag műanyag kábelkötözővel bilincselték meg, amely átlagot meghaladó fájdalmat és zsibbadást okozott számára”, valamint hogyan kell valakit órákig “falhoz fejjel állítva” várakoztatni? Más szemszögből viszont: nála lojálisabb és buzgóbb alkalmazottat nem nagyon tudok elképzelni; egymaga viszi az összes műfajt, tanít-nevel-szórakoztat, véleményt formál. Könny, romantika, miegyéb. Jól informáltság és véleményözön. Cseppben a tenger. Vegytiszta káosz.

Magdi anyus pénteken egyébként nyilatkozott a túlvilágról, egyenesen a Bors diktafonjába: kizártnak tartja, hogy mint Bobby, ő is visszatérjen egyszer a halálból. Ezért aztán szívből kívánja Vili bácsinak, hogy méltó feleséget találjon. Amilyet igazán megérdemel. Az én jelöltem nyári szünetre ment, lehet tárgyalni. Az lenne csak az átlagot meghaladó zsibbadás.

A tévéjegyzet a Népszabadságban

.

Nincs még egy rendes Elfriede Jelinekünk sem

akié a labda.A legtöbb magyar főiskolás/egyetemista szélsőjobboldali, és sokat kefél – a prűd vulgárkommancs jegyzetíró nyilván ezt a következtetést vonná le abból a tényből, hogy a nemrég véget ért EFOTT-on az óvszerosztó, valamint a Jobbik-sátor volt a legnépszerűbb.

Ebben az egy apró momentumban érzékenyen megragadható a jelenvaló egyik kulcsproblémája, amely, vulgárkommancsok most figyeljenek máshová: mégsem az volna, hogy a srácok szeretnek dugni és nácik, ennyire azért nem pars pro toto a világ. Mert persze, szeretnek dugni. De a bölcsészlány valószínűleg nem kezd hangos zsidófarkincázásba, miután esetleg elolvas egy xeroxolt, nyögvenyelős Morvai-publicisztikát, és Vona Gábor sem csinál varázsütésre nácit senkiből, még egy kissé labilis műegyetemistából sem. De én a magyarországi pártok helyében azért beszarnék egy kicsit. Mert mi újság van?

Az van, hogy a Jobbikon kívül egyetlen pártnak, a Nemzeti Fecsegő Tipegő koalíció egyetlen erejének sem jutott eszébe, hogy kitelepüljön a kifejezetten a felsőoktatásban részt vevőknek szóló fesztiválra, ahol, mint látható, a szervezők szívesen fogadják a politikai szervezeteket is, és hát miért ne tennék. És éppen abban a pillanatban nem jutott ez senkinek eszébe, mikor a Fideszen és a Jobbikon kívül az összes párt legyalázódott az EP-választáson. Nem kell ezen olyan nagyon meglepődni egyébként, ha figyeltünk az elmúlt hónapokban-években, látható volt, hogy a többi pártnak hosszú ideje nem jut eszébe semmi, az apparatcsikok mással vannak elfoglalva.

Legalábbis érdekes, hogy például a hagyományosan liberális alapokon nyugvó újmédiát, az internetet és mondjuk a politikai gerillamarketinget a szélsőkonzervatívok uralják, s az sem mindennapi, hogy a szabadságjogok egy részének ellenségeiből a szélsőséges és a hagyományos média szabadságharcost faragjon. Igaz, ehhez azért kellettek a keresztül-kasul értetlen, és kissé hülye állami szervek is.

Szóval, míg megy a szélsőjobb agitprop, és a TV2 szavazásaiból szinte naponta kijön, hogy milyen egy népszerű fiú ez a Vona Gábor, az úgynevezett baloldalnak nem futja másra, mint vicces tüntetésre a Deák téren, a templom előtt, ahol a “szónok beszél, megtapsoljuk, nem kérünk a szélsőségekből” az uralkodó hangulat. Néha egy-egy MTI közlemény. Egy-egy aláírásgyűjtés. Nincs még egy rendes Elfriede Jelinekünk sem, aki méltó módon ragadná meg a szemét eszmék terjedésének veszélyeit, mondjuk.

A nagy kapkodásban nem is nagyon tűnik fel, hogy nincs fiatal liberális vagy milyen progresszió. Mert éppen azok nem használhatók semmire, akiktől pedig lehetne várni – épp a modernizmust hirdetők azok, akik nem foglalkoznak az új médiumokkal, nem találják a csatornákat a fiatalokhoz. És épp a konzervatívok azok, akik ezeket az új eszközöket kezelni tudják, ami ellentmondás, de attól még tény. Nincs válasz, még ma sincs válasz a Jobbikra. És ez baj.

Annyira nincs, és nem is volt válasz, de semmire, úgy értem: semmi ideológiaira és bőrön érezhetőre, hogy a kölyöknek eszébe sem jut már azt kérdezni egy fesztiválon (és egyáltalán), hogy mit üzen a liberál, meg hogy hé!, hol vannak a beígért “kurva (update: kibaszott) jó könyvek a (update: modern) magyar baloldalról.” Fontosabb, hogy csókolom, van-e még koton, meg hogy amúgy mikor gyön a Vona Gábor?

A jegyzet a NOL-on is olvasható

tvEgy ecset festeni kezd, léghajót, színeset, pöttyöset. Szellő támad, a léghajó elszáll. Újra fest, autót, szintén színeset, és amilyen formája van ennek az ecsetnek, az autó is elmegy. Tülköl kettőt, azt’ csá. Na, és most mi lesz? A hülye ecset repülőgépet fest, ki lehet találni, mi történik. Nem adja fel: hajó. Hát nem ott terem egy tenger? Ecset nem bírja tovább, kikészül.

De legalábbis véget ér a körülbelül kétperces (annyi se?) etűd. Ennyi az átlag-műsoridőtartam a Bebe TV-n, amely talán az óvodán inneni korosztálynak kínál műsorokat, s ahol egyébként nincs vacakolás a minimálanimációk közötti idő kitöltésével sem. Egyszerűen bejön egy mimikailag nem túl komplikált kacsa, és bukfencezik, maga után hagyva a tévé logóját. Pár óránként meg többnyelvű felirat érkezik, a gyereknek címezve, a szülőnek szánva: ideje abbahagyni a tévézést, felfedezni az élet egyéb rejtelmeit – mikor visszatérsz, mi itt leszünk.

Kérdés persze: miért kéne tévéznie a célcsoportnak? Nem kéne tévéznie. De ha már, akkor ilyet. A harminc körülinek viszont, aki én vagyok, a Bebe TV-t nézve olyan érzése támad, mintha gyerekágyban feküdne, s a fölötte vékony zsinóron lógó állatfigurákat libegtetnék a résnyire nyitott ablakon beszökő légáramlatok, és nem nagyon történne semmi más, csak a nyugalom. Hogy mi lenne, ha egy hétig a Híradók, de legalábbis az interaktív telefonos rettenetek helyett csak a Bebe TV-t adnák a hírcsatornák is, hogy az elviselhetetlenül moralizáló Mónika-show-ról, esetleg az RTL-en mostanában menőnek számító elsötétített képernyőről ne is szóljunk? Az lenne csak a rilkei “du musst dein Leben ändern”-nek való megfelelés: úgy megváltozna éltünk, hogy csak néznénk. Ráadásul a Bebe TV kétszer pszichedelikusabb, mint a Pink Floyd-feldolgozásokat elővezető Postás Józsi: vegyük csak a kéklő tenger mélyén velünk szembeúszó mosolygós békát vagy még inkább a bamba tehenet, a pislogó kiscicát…

De ki eteti a kacsát? Merthogy reklám az nincs a Bebe TV-n. Talán a nemzetközi tévékartell (úgy is mint drogmaffia) találta ki az egészet, hogy a kölykök idejekorán rákattanjanak a dobozra. Vagy ezt is a zsidók csinálták, hogy elbutuljunk, mire elérjük a nagycsoportos kort, és könynyebb legyen leigázni minket. Mindkettőt hallottam már. Meg hogy a Bebének semmi haszna nincs, nem tanul belőle a kissrác. Pedig de. Mozgást, irányokat, várost, színeket, hangokat. Meg életet. Az ecsettől például, hogy nem elég megrajzolni, amit szeretnénk – mikor már megvan, vigyázni is kell rá. Hogy nem lehet a végtelenségig újra és újra próbálkozni. Mert egyszer csak elfogy a festék, aztán jön a kacsa, és bukfencezni kezd.

A tévéjegyzet a Népszabadságban

tv1989. június 16-a, Nagy Imre újratemetése, vagyis a Hősök tere a mi Dallasunk. A közfelfogás szerint legalábbis mindenki fel tudja idézni, mit csinált aznap – a közfelfogás viszont nem először téved. Vidéki kölyök lévén tévéztem, ahogy idén, húsz évvel később is csak tévéztem, ennyiben a történelem egy helyben toporog, nyoma sincs progressziónak. Más kérdés, hogy nem emlékszem, húsz éve mit láttam, és így van ezzel a legtöbb ismerős is, mit láttunk?, mit láttunk?, kérdik, talán az újratemetést meg az Orbán Viktort.

Talán.

Amúgy, ha lett volna a maihoz hasonlóan igazi és dicsőséges médiaszabályozás, nem csak valami állami félhomály, nem is nézhettem volna, miközben anyám ebédet főz, apám meg elszalad valamiért otthonról: az m1-en újrasugárzott kegyeleti szertartás 12-es karikával ment. Ahogy az összes értelmes, az évfordulóhoz kapcsolódó műsor is aznap (az esti koncertet leszámítva). Ami annak fényében különösen érdekes, hogy a Nap-kelte meg abszolút kh. nélkül megtekinthető, és el lehet gondolkodni, melyik a nagyobb horror, melyik ejt maradandóbb sebeket az egyedül tévéző srácok zsebkendőfehér lelkén.

A napot a köztévén két konzerv foglalta keretbe, az egyik a maratoni ravatalozás ismétlése, a másik egy húszéves Napzártáé, amely utóbbi alapján elmondható, Rózsa Péternek jót tett ez a húsz év. Az sem rossz, ami nem ismétlés: a képernyőn többször felbukkanó Veiszer Alinda az MTV legjobbjai közé tartozik, tudja, mitől működik egy beszélgetés – ha meg nem tudja, csak érzi, annál jobb. Ráday Mihály pedig 16-án is folytatja a következetes emlékezetpolitikát: ki tudja, fogják-e látni unokáink a Nagy Imre-emlékhelyeket. Ki tudja, érdekli-e majd őket egyáltalán. Ki tudja, mit gondolnak Nagy Imréről most, és mit fognak tíz, húsz év múlva. Az archívumokban minden megvan, de lesz-e, aki keresgél? Van-e olyan kölyök, aki ma, jövőre, tíz év múlva leül megnézni Ember Judit húsz éve készült, megrázó Újmagyar siralom című munkáját, vagy Bohó Róbert és Rainer M. János filmjét, a Nagy Imre élete és halhatatlansága címűt? Ez nem csillogás, ez dokumentum. Ne kelljen nevezetes nap a magyar tényfilmek sugárzásához. Máskülönben mindent beszippant a hülyeség meg az amnézia, és lehet jelszót váltani, Konzumföld a konzumdroidoké.

Emlékező összeállítást szerkeszteni tehát tényleg a nagyon komplikált feladatok közé tartozik, ezért aztán az országos földi sugárzású kereskedelmi adók neki sem veselkedtek, amivel még mindig jobban jártunk, mintha mondjuk szappanoperahősök kezdenek moralizálni a Rózsa presszóban ’89 kapcsán. De egy patront talán mégis megért volna, ha az amúgy nézhető műsorok jönnek valami különkiadással, mert így, ennyire meglógni a küldetés elől, ez már-már dezertőrtempó. Igaz, a ’89-cel foglalkozó, gyér számú műsorfolyamok riporterei sem nagyon szokták kiigazítani a riportalanyt, hogy azért az nem egészen úgy volt, író úr, elnök úr, akárki. Mondhat bárki bármit, nem javítják ki a nyilván az időnek az ő telése miatt csorbult, és természetesen egyáltalán nem szándékosan csúsztató emlékezetet.

A cikk a Népszabadságban

CS.I.Z. / orizatré BLOGJA

Photobucket

címkék

1 5PÁLCA 7RÉTEG 990 abszurdi akph akr all soundz apropoh arabian prince azur az árral szemben b.i.g. babygrande balek mc bankos barack obama bbe beat generation beatmaker beat market beatpakk ben sharpa bigmek binder károly bleubird blue sky black death bobafett bobakrome bootsie budapest folyóirat báró kvázi cadik camera obscura carter revard cikkajánló ck records columbo crain cseh tamás cypress hill céllövölde day debüt delicious vinyl dillage dillázs dj slow dopeman dr dre e357 eckü emshow ep eric lau essemm faktor fankadeli fantomaz feszt film fotó funktasztikus fura furakor g.o.d. genius loci gárda gördeszka hazai heti fav HIPHOP holmi hősök ice cube illa j illegalvoice illtunes indiana interjú jacko j dilla jean_grae kanye west kiállítás kompany koncert kool kasko kotta kriminal kritika KULT KÖZ káva kékfény könyv kül le marietta lemez lp madlib magma masspro maszkura mediawave mega sound system mf doom mil mix mixtape mr masters mr pastell média n.w.a. nks norba népszabadság oddateee offlineMAG orizatriznyák paul mutant pilinszky pol ponza Prada pre-order punnany massif póker pörzse ra radio raf rahel rico romlott hazai rza s*10 saiid sean combs slam slam poetry snoop dogg stones throw subicz gábor suhov SZABADEDZÉS szalonnazsír szimat szolgálati szakasz takeshi tawiah televízió the glitch mob theshow tila tequila tribute tüntetés ubiquity usztics vanis videó volt válság woody allen writing XVI. Benedek zomblaze zsola zéessó

CellovoldePOD

Ide is

Photobucket

mostanában

Photobucket Photobucket

ARCHÍV