You are currently browsing the category archive for the ‘kiállítás’ category.

Elhangzott paul mutant army of me című kiállításának megnyitóján a telepen

Milyen szép kis tüdőnk tud nekünk lenni, szép és pink és élettel teli, fodros-bodros, majd kicsattan. Aki gyakran boncol nemdohányzót, tudja, miről beszélek. És most akkor képzeljük el ezt az in floribus, friss, romlatlan tüdőt mondjuk a darabonként 8 mg kátrányt, 0,7 mg nikotint és 9 mg szénmonoxidot tartalmazó cigaretták gyűjtődobozán.

Amikor azon gondolkodtam, mit akarok mondani ma este, Paul Mutant Army of Me című kiállításának megnyitóján, sorra elvetettem a kínálkozó lehetőségeket. Feleslegesnek gondoltam az olyan önéletrajzi vinnyogásokat, mint például hogy Mutáns Palit még kölyökkutya korából ismerem, amikor kölyökfirkászként kölyökblackbookját mutatta az egyébként rá jellemző szerénységgel az úgyszintén kölyökkutya-havernak, aki vagyok, voltam. Meg hogy már azokból a betűkből is sejteni lehetett egyet s mást Pál (mert Gyurit ma este konzekvensen Pálnak nevezzük), szóval a Pali képességei felől, és hogy micsoda öröm, hogy sejtéseink végül beigazolódni látszanak. És attól is meg szerettem volna kímélni a jelenlévőket, hogy rámutassak, miként harap enfarkába a kelgyó, hogy ugyanis Pál első önálló kiállítása voltaképpen István Zoltán első önálló kiállítás megnyitója is egyben, és így lesz egy vízparti ismeretségből úgymond munkakapcsolat. Ez a szöveg tehát így, hogy ezeket mégis elmondtam: kudarc.

Hanem az jutott eszembe, mennyire más lenne minden, ami körülöttünk van, történik, mennyire más lenne az összes levés, vanás, ha annak idején, a derék antikvitásban az okos görögök, akik az ugyancsak okos görögök dialógusait lejegyezték, diktafonnal dolgoztak volna, nem pedig emlékezetből. Színről színre látnánk mindent, semmi hab, semmi utólagosság, benne volna az összes ógörög kurvaanyázás is, a lecsupaszított esendőség: csak szavak, élőbeszédszerűen. És ránk volna bízva a szerkesztés. Nem mintha baj volna, hogy a lejegyző nem diktafonnal dolgozott, a korabeli sajtó-, illetve médiatörvény e tekintetben viszonylag megengedőnek bizonyult, nyilván – csak hogy mennyire más volna minden, de tényleg.

Mennyire más volna minden, ha mondjuk Paul Mutant hadseregének tagjai, a vonaltábornok, az erősen Benkő Zoltán Güzüre hajazó punkmadár, netán az imádkozó véglény vezették volna a Camp David-beli tárgyalásokat. Ma pusziban lenne izraeli a palesztinnal(nel). Vagy mondjuk, ha a fekete keretben, sárga alapon látható fekete kackiás Poirot-bajusz kezében volna az atomkulcs – tekintsünk most el attól, hogy egy bajusznak milyen körülmények között lehet keze egyáltalán. Akkor tehát Kim Dzsong Il csak egy szerencsétlen hülye volna a soros Megasztár-castingról. Vagy ha a Lehman Brothers ügyvezetői még időben átadják a kormányrudat a rezignált állapotban kiváró, konkrétan tényleg nyakigláb Pedrónak. Vagy ha Etelközből a farostfejű és szemtelen Pueblerók özönölnek befelé, a magyarokat képviselvén, és mindjárt tovább is özönölnek, mert nincs szemük a szépre nekik. Meg lennénk lőve erősen.

Vagy nem.

De hát, mint tudjuk, nem így volt, mint tudjuk, nem így van. A bonyolultnak tűnő, amúgy simán követhető vonalak, Irot-matricák, a bajszok, a kopogó fejű pueblerók, a punkmadár nem a titkos, világot irányító összeesküvés résztvevői, legalábbis jövő hétig, hanem itt állomásoznak „átmenetileg” a Telepen. Nem oldanak meg helyettünk semmit, egyszerűen csak jók, nagyon jók és rokonszenvesek, nagyon rokonszenvesek, miként maga Paul Mutant is. Aki, ha zenész volna, John Cage volna, hangos csend a parkban. Ha író, akkor meg a Mándy Iván: pontos, rövid, egyszerű mondatok. Ha meg szabadságharcos, akkor ő vezetné a legegyszerűbb vonalakat csendben és kitartóan, ő volna Dózsa György tehát. Az Army Of Me nem old meg semmit, csak mond ezt-azt. Élőbeszédszerűen. A szerkesztés meg ránk van bízva. Ránk, in floribus, friss, romlatlan tüdőkre a cigarettásdobozokon. A bambikra az éles lőszereken. A kiállítást megnyitom.

Kapcsolódó linkek:

Képek a megnyitóról

Paul Mutant oldala

Paul Mutant a Facebookon

A TELEP oldala

Reklámok

idén is a kín, a keser, a nyöször a főnök a World Press Photón

Az év sajtófotója - Anthony SuauMost őszintén: kit érdekelnek a hópárducok, kit mozgat meg Dennis Hopper portréja vagy éppen Amato úr kamaraszínháza, mikor szügyig gázolhatunk az etnikai konfliktusokban, a természeti katasztrófákban, az emberi plazmában: a szenvedésben. Idén is a kín, a keser, a nyöször az úr a World Press Photo kiállításon.

Pedig hópárducból már csak pár ezer példány van a Földön, a humanoidokból viszont – jöhet népirtás, földrengés, esetleg szimpla kis polgárháború – még így is akad vagy hat-hétmilliárd. Az idei World Press Photóra érkezők azonban láthatólag nem a természetfotókat nézegetni jöttek a Millenárisra, hanem – a képek előtti vizsla koncentrációt látva – sokkolódni. Van is mitől.

Fu Yongjun sorozata még majdnem andalít. Egy barackfa színeváltozásait mutatja meg, amely a Nyugati-tó partján álldogál – ha gyakran forgatunk egyjüanos bankjegyet, ismerős lehet a hely. Li Jiejun portrésorozatánál már keményedik a helyzet, de még mindig az iszonyaton innen vagyunk: világhíres fotók remake-jei láthatók – Joe Rosenthalt A dicsőség zászlaja, Capát A milicista halála és a Normandiai partraszállás, Eisenstaedtet a Győzelem napi csók idézi -, a képek hőseit játékfigurák alakítják. Szép és vicces, ha nem is okvetlenül vidám idézőjel.

Hétköznapi vértócsa

Hogy aztán jöjjön a durvulás. Lissette Lemus fotójával kapcsolatban nem is maga a kép okozza a legnagyobb döbbenetet, pedig: egy fekete Volkswagen kisbusz ablakaihoz megannyi kíváncsi gyermekorr nyomódik, mind kifelé néznek, az utcára, ahol speciel két iskolatársuk anyja fekszik kiterítve, feje alatt vértócsa. Mégis, a képaláírás az igazán hátborzongató: 1. díj, hétköznapok kategória. El Salvadorban járunk ugyanis, ahol naponta átlagosan tíz gyilkosság történik.

Ezen a ponton adjuk fel a módszeres végigséta elvét, és csapongunk kicsit. Látunk a kilakoltató rendőröknek ellenálló anyát, karján meztelen gyermekével, tüntető férfit a katonákkal szemben, csuklóján piros valami csordogál; a tavaly novemberi, Mumbaiban történt terroristatámadás pillanatait pedig Sebastian D’Souza idézi elénk. Walter Estrada és Yasogushi Chiba is a kenyai etnikai villongásokat mutatja meg a világnak, csak más-más aspektusból. Előbbi a “torokra tapadó bakancs – véres fogsor – riadt kiskölök – elszánt utcai gerilla” kombót választotta, utóbbi viszont a hagyományokat őrző, úgynevezett tisztességes háborút: íjjal felfegyverzett maszáj harcosok egy domboldalról lövögetik a többieket, nincs trancsír, közelharc és egyebek.

Akárhogy is, idén kevesebb holttestbe botlunk a Millenárison, mint mondjuk tavaly, a borzalmak viszont tartják előkelő helyüket, és ez valahol természetes is. Az orosz-grúz konfliktust, a szecsuáni földrengés következményeit, a hajléktalanproblémát, a rákos albínókat vagy épp a hondurasi szexmunkásokat bemutató sorozatok egyébként is figyelemvonzóbbak, mint például az autista gyermekeit egyedül nevelő anya története, vagy az amúgy remek sportfotók.

Amato úrra senki nem kíváncsi

Az év sajtófotójának választott Anthony Suau-kép, bár nagyon rendben van, elsőre mégsem üt nagyot: egy clevelandi detektív lopakodik egy feldúlt lakásban. A kísérőszövegből derül ki, miért ez lett az év képe: egy a hitelbe belerokkant, majd kilakoltatott család házában történik mindez, hümmögünk, na igen, a gazdasági válság odaver. Ugyanígy vagyunk a munka nélküli fekete férfi meggyötört arcával, a tanácstalannak tűnő brókerekkel is vagy éppen Callie Shell szériájával, amely Barack Obamához kapcsolódó életképekből áll: a fotó mögötti történet legalább olyan fontos, mint maga a kép. Hiszen azért sajtófotó.

Épp ezért kár, hogy a Jonathan Torgovnik gépéből kipattant sorozat, vagyis Amato úr New York-i magánszínházának édesbús képi története előtt kevesebben álldogálnak, mint a soknapos vízi hullát ábrázoló fotó előtt. A próbára a nézőtéren egyedül várakozó, az ebédjét magányosan, papírtányérról fogyasztó, a közvetlenül a premier előtt a színpad alatti vezérlőben baseballközvetítést néző öregúr az idei szezonban már ki sem nyitotta színházát. Ez is válságsztori. Azt pedig végképp hagyjuk, búcsúzólag hányan állnak meg a szerencsétlen nautiluscsiga, ugrópók, kaffer szarvasvarjú és a vörös szemű levelibéka makrózott képe előtt. Pedig a súlyos szenvedésmenü után jól jön a laza desszert.

A nyertes képek galériája itt látható.

A cikk a Népszabadságban

Mikor lesz finom a magyar csapvíz?

Kun Álmos: RendreváltásRestart – idén az újrakezdés az ARC plakátkiállítás fő témája. Van, aki zászlót foltozna, akad, aki lepkeszárnyat kölcsönözne a motorosoknak, más bilincselne vagy éppen atommal kezdené. Ötlet van bőven.

Fekete éjszakákon fekete autókból fekete sörétek repülnek cigányok felé, a főváros belvárosában erőszakos fél- vagy egész hülyék melegeket pofoznak – mert azok melegek. Vérbírói palástba bújó jegyző és rendőrkommandója járja este tíz után a Terézvárost csendrendeletileg, közepes méretű viharban órákig áll az vonat, mert villám csapott a váltókezelő dobozba (önéletrajzi megjegyzés), minden páros napra jut egy ingatlanpanama, a páratlanokra lehetőleg kettő. Jövő szeptemberig lehetne sorolni, mi nem stimmel ebben az országban. Csak hogy tudjuk: az Isten kalapján helyet foglaló bokrétáról van szó. Elpergő száraz virág.

Már a vázlatos leltárból is kitetszik, a legtöbb fronton valóban újratervezésre volna szükség, néha egyenesen szoftverfrissítés kéne a GPS-nek, nehogy még mélyebbre szippantson a sötét fenyves erdő, borúlátóbbak szerint: reterát.

Restart – szól az idei ARC plakátpályázat és kiállítás hívószava. Az újrakezdés pedig nyilván csakis úgy sikerülhet, ha számot vetünk az elrontott mindenséggel. Erre valószínűleg nem vaskos országjelentés-mappák a legalkalmasabbak, hanem, mondjuk, viszonylag könnyen dekódolható, tömör képi üzenetek, lehetőleg nagy méretben. Ez volna a plakát, a plakáterdő, hagyományosan az Ötvenhatosok terén. A tudósító kétszer sétált végig a placcon, egyszer a valóságban, másodszor a virtuális macskaköveken, és közelítőleg ugyanaz a hatás érte, kivéve hogy utóbbi esetben nem verte el az eső.

Tömény politikát vártam, nagyjából a bevezetőben említett topikok mentén, a beszűkült hülye, aki vagyok. Aztán abbamaradt az önostorozás: tán mégsem csak az én hibám, hogy mindenről az aktuális közéleti rend és trend jut az eszembe, még Vámos Róbert plakátjáról is, amely minden kezdet kezdeteként a hagymapirítást nevezi meg. Vagy ott van Sipos Zsuzsanna műve, amely tényleg nincs túlbonyolítva: Nagy Sári, gyaníthatóan kisiskolás tanuló fehér alapon kék tintával készült, gyöngynek éppen nem mondható zsinórírással köszöni meg szépen a Kedves Vízművek bácsinak, hogy ilyen finom a magyar csapvíz. A Gój Motorosokat – moly motorosoknak keresztelve – lepkeszárnyakkal ábrázoló, vagy az árpádsávot elfolyva mutató mű például csakúgy a pályázók (vö. magyarok) politikacsömörét hangsúlyozza, mint a népszerű “magyar vagyok, nem turista” feliratú póló továbbgondolt verziója: rokonszenves női kebleken feszülő textil hirdeti, “magyar vagyok, nem gárdista”. Van, aki nagyon konkrét üzenettel került ki a térre: Sinka Szabolcs például “szappannal mosná ki az összes ígérgető száját”. Ugyanő, utalva talán a helyzet menthetetlenségére, “atommal kezdené”.

Megfontolandó.

A nagyszerű gegekkel operáló munkák mellett akadnak persze a kiállított plakátok között erőltetett és közhelyes darabok is, de ezek száma az őszinte vagy épp keserédes mosolyra fakasztó alkotásokéhoz képest csekély. Mégsem vagyunk olyan nagyon nyugodtak, mire az egyébként valóban politikamentesnek mondható és magas színvonalú kulturális plakátkiállítás hirdetőoszlopaihoz érünk. Az oké, hogy ilyen jót tudunk vigyorogni magunkon, mondhatni, ez már fél siker – de vajon mikor érkezik meg a másik fele? Hogyan és mikor lesz a valódi “restart”? Ha hajlandóak vagyunk végre sértett és paranoid kiskölykök tolltúlmozgásaként értékelni a náci beszédet napi praxisként űzők szavait (Turai Balázs: Kuruc.infant, Borz díj)? Ha befoltozódik a lyukas zászló (Takács Béláné: Cím nélkül, II. helyezett)? Ha összeszedjük magunkat (Kovács Tamás: Önerő, fődíj)? Ha kattan a bilincs, és tényleg tovariscsi konyec (Kun Álmos: Rendreváltás)? Mikor lesz finom a magyar csapvíz? Sasvári Dóra: Újrakezdés magyar módra című, nem kicsit Pató Pál-ízű, harmadik helyezést elérő plakátját idézve: majd holnap?

Esetleg majd holnapután?

A Népszabadságban

takeshi_myspaceKis reklám, na.

Szombaton robban az első idei S*10 bomba: az egyik legkomolyabb magyar beatkovács bemutatkozó anyaga a Sirályban hallható először. A jóféle magyar hiphop híveinek garantáltan sokfogásos, és garantáltan ötcsillagos menüvel szolgál a Pocket Rocket első válogatásáról (Újtáncteszt) és a Lost Demosról (B+N remix) ismerős Takeshi mester, akinek beatjein most Azúr, az NKS, Bankos és Norba, Busa, az AMPS, Buppa, Ponza, Vanis  és Csáth Géza reinkarnációja mellett a Céllövölde szerzője is megszólal, khm.

Aki tehát szereti a leheletfinom, de mégis velőig hatoló hiphop alapokat, és a simogatóan karcos szövegeket, az garantáltan odalesz Takeshi 82828 című, az S*10 kiadónál megjelenő, február 21-én a Sirályban (Király u.) debütáló lemezétől. Kisszériás cucc, mindössze 100 példányban készül, rendelni az info@miafa.org címen lehet. A belépő egy ezres, de érdemes kétezret leszurkolni a bejáratnál: így nem csak egy belépővel, de egy Takeshi koronggal is gazdagabb lehet, aki. A kétkedők ide kattintva bele is hallgathatnak Takeshi melóiba.

Szombaton amúgy Takeshi mellett Johnny Drama is zenél, de egyszer csak megejelenik a helyszínen az orleáns-i illetőségű 3.80 Paradox formáció,  némi francia bukét csempészve a budapesti éjszakába, ráadásul megnyílik a Street Trash Hungary című kiállítás is, az 1000%, a Kétfarkú Kutya Párt, Szigeti Árpi és Pap Dávid munkáiból.

siralyss6

Cipős és kekszes doboz, zsírosbödön, faládika, könyv, a saját testünk, autóbusz. A camera obscura, a világ legegyszerűbbnek mondott “fényképezőgépe” akár ezekből a tárgyakból is elkészíthető. Már persze, ha akad otthon egy jókora farmotoros. A Camera obscura – Kortárs sötét szobák című kiállítás jövő év elejéig látható a Mai Manó Házban.

– Elemi, egyszerű, az ember mégis úgy érzi, megfoghatatlan és csodálatos dologra talált rá általa – feleli Telek Balázs, a Camera obscura – kortárs sötét szobák című kiállítás kurátora, mikor azt firtatom, mi az oka a lyukkamerázás évszázadok óta tartó népszerűségének.

Több mint 200 pályázat, mintegy ezer alkotás érkezett a Magyar Fotográfia Háza által a Reneszánsz Év – 2008 keretében kiírt camera obscura pályázatra. Három kategóriában (18 év alattiak, hivatásos fotósok, meghívott művészek) hirdettek győzteseket, az ő munkáik láthatók január 4-ig a Mai Manó Házban.

S hogy mi a camera obscura? A “szerkezet” kulcsa egy természeti jelenség, amely olyan, a fénytől gondosan elzárt terekben figyelhető meg, ahová a külső fény csak egy – néha több, de mindenképpen elkülönült – lyukon, résen érkezhet. A fénytől izolált térnek a lyukkal szemközti felületén a résen beérkező fénynyalábok a külvilág fordított állású színes tükörképét jelenítik meg. Ha a fény beérkezésének helyére fényérzékeny anyagot (papírt, negatívot) helyezünk, ez a tükörkép meg is örökíthető.

Ez a jelenség, illetve ennek az eszközzé alakítása hatalmas hatással volt az emberiség vizuális kultúrájára – állítja Telek Balázs. Már az ókori Kínában, Görögországban is leírták a természeti fenomént, Leonardo da Vinci modellezte is, később eszköz vált belőle, például Giovanni della Porta vagy éppen Girolamo Cardano jóvoltából, a camera obscura nevet pedig Johannes Kepler adta a szerkezetnek.

A művészek egy részét ma is izgatja ez a technika. Talán mert ez az az eljárás, ahol nem készen kapjuk a dolgokat, hanem magunknak kell kikísérleteznünk a képalkotás számunkra legmegfelelőbb módszerét. Ez a mai kor eszközeire, az automata, digitális fényképezőgépekre, a helyettünk minden beállítást elvégző kamerákra nem jellemző – magyarázza a kurátor.

Pettendi Szabó Péter például a camera obscura, a digitális képrögzítés és a számítógépes programok lehetőségeit kihasználva állóképekből mozgókép-szekvenciát, filmetűdöt szerkesztett. Lévay Jenő harmonogramjain egyszerre láthatjuk ugyanazt a testet több nézőpontból, s még a mozdulatok nyomai is megfigyelhetők. Laczkó Péter nemcsak az Utolsó vacsorát gondolta újra, de nagyméretű camera obscurát helyezett el az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán – a szerkezet által rögzített képek is láthatók a kiállításon. Bölcskey Miklós munkái úgynevezett camera obscura performance-t dokumentálnak, Király Judit önaktrészleteket állított ki, míg Ádám József egyenesen a saját testét használta kameraként, Erdei Kriszta pedig Hazatérés – Képeslap Szolgáltatás címmel emigráns magyarokat montázsolt egykori lakóhelyük színtereire.

De nemcsak fotók, fotógramok láthatók a Mai Manóban, hanem képalkotó eszközök is, például Mosberger Róbert saját gyártású könyvkamerája, Laczkó Péter hatlyukú hengerkamerája, de régi típusú és újabb sorozatgyártott camera obscurák is megcsodálhatók

A Hudra Klára művészettörténész, Kardos Sándor operatőr-rendező, Kincses Károly fotótörténész, Maurer Dóra grafikus-festő alkotta zsűrivel együtt olyan kiállítási anyag összeállítását tűzték ki célul, amely jól megmutatja, menynyiféle alternatívát kínál az alkotásra a camera obscura, hányféle bejárható út kínálkozik fel a művésznek – így Telek Balázs, aki rögtön meg is adja a választ: a fény és a tér nyújtotta lehetőségek száma végtelen.

Nagy kár, hogy a kiállítóterek végesek.

Népszabadság

CS.I.Z. / orizatré BLOGJA

Photobucket

címkék

1 5PÁLCA 7RÉTEG 990 abszurdi akph akr all soundz apropoh arabian prince azur az árral szemben b.i.g. babygrande balek mc bankos barack obama bbe beat generation beatmaker beat market beatpakk ben sharpa bigmek binder károly bleubird blue sky black death bobafett bobakrome bootsie budapest folyóirat báró kvázi cadik camera obscura carter revard cikkajánló ck records columbo crain cseh tamás cypress hill céllövölde day debüt delicious vinyl dillage dillázs dj slow dopeman dr dre e357 eckü emshow ep eric lau essemm faktor fankadeli fantomaz feszt film fotó funktasztikus fura furakor g.o.d. genius loci gárda gördeszka hazai heti fav HIPHOP holmi hősök ice cube illa j illegalvoice illtunes indiana interjú jacko j dilla jean_grae kanye west kiállítás kompany koncert kool kasko kotta kriminal kritika KULT KÖZ káva kékfény könyv kül le marietta lemez lp madlib magma masspro maszkura mediawave mega sound system mf doom mil mix mixtape mr masters mr pastell média n.w.a. nks norba népszabadság oddateee offlineMAG orizatriznyák paul mutant pilinszky pol ponza Prada pre-order punnany massif póker pörzse ra radio raf rahel rico romlott hazai rza s*10 saiid sean combs slam slam poetry snoop dogg stones throw subicz gábor suhov SZABADEDZÉS szalonnazsír szimat szolgálati szakasz takeshi tawiah televízió the glitch mob theshow tila tequila tribute tüntetés ubiquity usztics vanis videó volt válság woody allen writing XVI. Benedek zomblaze zsola zéessó

CellovoldePOD

Ide is

Photobucket

mostanában

Photobucket Photobucket

ARCHÍV